A Tálaló második évadának záróeseménye a beszédes Pécs 2011 címmel került megrendezésre Nagy Csaba, Pécs fejlesztésért felelős alpolgármestere, Merza Péter fejlesztési igazgató, Horváth András a Dél-Dunántúli Építészkamara elnöke, Gauder Péter, a Studio Metropolitana Nkft. ügyvezetője, valamint Somlyódy Nóra, a Pécs 2010-ről szeptemberben megjelenő oknyomozó könyv szerzője részvételével. A kétórás beszélgetésen sok minden elhangzott – különösen az elmaradni látszó paradigmaváltást illetően, de az okokat illetően alig valamiben volt egyetértés. A résztvevők nehezen találták a közös platformot, így ahelyett, hogy párbeszéd alakult volna ki, inkább párhuzamos interjúkat hallhatott a közönség.
Szemerey Samu moderátor a beszélgetést megelőző prezentációban főbb vonalaiban bemutatta az Európai Kulturális Főváros eddigi történéseit. Az ekkor felmerülő, a projektek csúszását és egyben megkérdőjelezhető indokoltságát, a szervezeti káoszt, cégek zavaros kompetenciáit illető kérdésekre aztán a meghívottak igyekeztek magyarázatot adni.
Nagy Csaba az EKF döcögősségét a kormányzati segítség hiányával indokolta, szerinte egyrészt az EKF cím ellenére az uniós forrásokból például Szegedhez vagy Debrecenhez képest aránytalanul keveset kapott Pécs, másrészt akadályozta a fejlesztést az állami bürokrácia, valamint a közbeszerzési útvesztők. Mindeközben Pécs a megszokott évenkénti 2-2,5 milliárd forintos fejlesztési kiadás helyett most másfél év alatt több mint 40 milliárd forintot kellett, hogy beépítsen úgy, hogy Toller László balesete és Tasnádi Péter hirtelen halála miatt gyakran vezető és fővárosi képviselet nélkül maradt a város. Mint mondta, paradigmaváltásra lenne szükség a tekintetben, ahogy az állam a vidéki városok kulturális életét segíti azért, hogy régióközpontok jöhessenek létre. Merza Péter szerint az elmúlt 4-5 év nehézségei ellenére, ha most lemegyünk Pécsre, azt látjuk, hogy minden rendben, a város tele van turistával – ezt az EKF-től független Bazilikával példázta, amelynek májusi látogatószáma annyi volt, mint tavaly az egész éves. Szerinte a kormánynak egyszerűen nem volt ötlete, hogy milyen támogatási rendszer, milyen uniós jogszabály mentén használja fel a forrásokat, valamint nem hittek benne, hogy ezt Pécs végig akarja és tudja vinni. Mindezt Somlyódy Nóra annyiban finomította, hogy ugyanekkora akadályozó tényező volt az is, hogy a lebonyolítás szereplői között egészen 2008 végéig nem voltak megteremtve az egyeztető fórumok.
Horváth András más oldalról közelítette meg a problémát, ő a civil kompetencia hiányát fájlalta, amelyért szerinte a pécsi önkormányzat a felelős. Bár 2005-ben civil segítséggel állt össze a győztes pályázat, 2006-ra a politika teljesen elzárkózott attól, hogy bárkit a döntés közelébe engedjen, így a város elesett a paradigmaváltás lehetőségétől. Pécs egy új típusú városfejlesztési modell kezdeményezője lehetett volna, amely a város arculatát, befelé és kifelé mutató képét, a teljesítőképességét változtatja meg, és ilyen módon megalapozza a további fejlődés lehetőségét. Gauder Péter szerint ami eddig történt, az a gyakorlatban azt jelenti, hogy „minden meg fog valósulni, terek lesznek, minden lesz, csak elmarad az orgazmus”. Szerinte a paradigmaváltás lehetősége azzal veszett el, hogy a város elveszítette a civiljeit, és társadalomépítés helyett betonozásba kezdett – még a pályáztatások előtt be kellett volna vonni a felhasználói tömeget, azaz a városlakókat a programalkotásba. Mint mondta, a lakóknak vagy a lakókkal készíteni valamit nem ugyanaz – Pécsett az előbbi történt, ezért lehet, hogy nem az épült meg, amit a város akarna. Merza Péter erre azzal reagált, hogy a Pécs város központjának megújítása című tervpályázatot a Belváros észak-déli tengelye építészeti ötletpályázat alapozta meg, amelyet pedig elvben Az én kulturális fővárosom lakossági ötletpályázat alapozott meg – ő ezt minta értékű kontinuitásként értékelte. Abban egyetértett, hogy nem volt paradigmaváltás, viszont szerinte a megvalósuló projektek meg fogják teremteni a lehetőséget, hogy a városlakók újragondolják a kulturális intézményi szférát. Azt azonban szükségesnek érezte kihangsúlyozni, hogy az EKF-es beruházások előtt spontán módon zajlott Pécs városfejlesztése, példaként az Expo Centert említve, amely szerinte “rámutatás alapján valósult meg”. Ehhez képest mégiscsak végbement véleménye szerint egy nagy változás, mert ma együtt gondolkodás, tervpályázat, tervezési program előzi meg a projekteket.
Moderátori kérdésre Merza kifejtette, hogy nem lépték át az eredetileg tervezett anyagi keretet, sőt az öt projekt valójában kevesebbe kerül, nem fogja elérni az előzetesen meghatározott 34,6 milliárd forintot. Ennek magyarázata, hogy míg a Koncertközpont és a Széchenyi tér kiadásai túlszaladtak, a Tudásközpont és a Zsolnay-negyed nem. Az üzemeltetésről Nagy Csaba elmondta, hogy létrehoztak egy céget, amely az összes eddig kiszervezés alatti tevékenységet átvette, így ez fogja ellátni az Európa Centrum kht., a város vagyonkezelő részvénytársasága és a Polgármesteri Hivatal EKF-es beruházásokat érintő feladatait. Ezen túl egy kinevezés útján választott üzemeltető szervezet kettős ügyvezetéssel fogja irányítani a Koncertközpontot és a Zsolnay-negyedet. A kulturális programokra a gazdasági válság előtt 500 milliós nagyságrendű szponzori pénzre számítottak, most 500-1000 millió forint hiányzik. Megvalósíthatósági tanulmányok szerint évi 100 telt házas rendezvény lenne szükséges a 999 fős befogadóképességű koncertközpont fenntartásához, ezért Nagy Csaba még egyszer hangsúlyozta az állami segítség fontosságát. Gauder Péter szerint az a fontos, hogy a kreatív közeg jól érezze magát Pécsett. Szerinte az EKF-beruházások során nem felhasználócsalogató, vonzó környezet jött létre, hanem túlzó projektek, amelyekre nem biztos, hogy a városnak valójában szüksége van.
Sok szó esett külön a Széchenyi térről. Somlyódy Nóra szerint a tér története annak példája, hogy a civil akarat politikai ütőkártya is lehet: pont félbevágta a tavalyi polgármester-választás a tér kiviteli közbeszerzésének folyamatát, amelyen mindösszesen egy, a keretet túllépő ajánlatot tevő kivitelező jelentkezett. A frissen megválasztott polgármester egy „népi közvélemény-kutatással” igyekezett biztosítani a kivitelező leszerződtetését, amely során, mint később kiderült, valójában másfajta akarat szerzett legitimációt – ennek felderítése mára ügyészségi hatáskörben zajlik. Merza Péter szerint a tér felújítása azért lépte át a tervezett költségvetést, mert az előzetes tanulmányok 250 forintos euróval számoltak, azóta viszont a forint jelentősen gyengült. A régészeti feltárások előkészítetlensége ellenére a teret el kellett készíteni az EKF év nyitóünnepélyére, ezért választották azt a megoldást, hogy az átadóra ideiglenes burkolatot kapott a tér. Gauder Péter szerint a tér eredendően el lett hibázva, mert annak megújítását építészekre bízták, ahelyett hogy előbb a várossal kummunikálva meghatározták volna a programot, és ezt konkretizálták és valósították volna meg építészek. Hallgatói kérdésre Horváth András kifejtette, hogy bár a tér szerinte sem tökéletes, nem ért egyet Gauderrel, egy ilyen szituációban éppen hogy határozott építészeti koncepció kellett volna. A tér mai képe zavaros, mert az I. világháborús emlékmű elnyomja a tér lelkét, a dzsámi és a tér eredeti struktúráját. Viszont mégis szeretik a lakók, és végeredményben ez a cél, hogy „használják el ezt a teret, koptassák el a köveket”.
Hallgató kérdezett rá arra is, hogy miért bukott be a Nagy Kiállítótér. Nagy Csaba röviden válaszolt, a projektet lefutott tervpályázat után leállította a kormány. A képet Somlyódy Nóra árnyalta, aki szerint a kormány döntésében volt ráció, amennyiben jóval nagyobb épületre írták ki a tervpályázatot, mint amekkorára a költségvetés szólt, annak ellenére, hogy az elmúlt 20 évben folyamatos a hasonló megyei intézmények költségvetésének leépítése. Merza Péter hozzáfűzte, hogy bár a Nagy Kiállítótér maga bebukott, a Múzeum utca megújult és egy időszakos kiállításoknak helyt adó tér is létre fog jönni, ha nem is úgy, mint tervezték. Ezt azonban Horváth András kevesellte, szerinte bár a Múzeum utca olyan unikum, amely népszerű turisztikai célpont lehetne, a kis múzeumok állandó kiállításaikkal nem versenyképesek, ezért lett volna szükség egy az utcába integrált, ideiglenes kiállításoknak helyt adó intézményre.
Aki tehát ma Pécsre látogat, kétségkívül egy átalakulóban levő, megújuló várossal találkozik. A kérdés, hogy a megépülő, javarészt program nélküli, túlméretezett, de kétségkívül nagy lehetőségeket rejtő infrastruktúrával mit tud majd kezdeni az önkormányzat és a civil társadalom. A kulturális főváros évadból származó idegenforgalmi és médiafigyelem kihasználása elmaradni látszik, amit az újabban a város jövőbeli fejlesztéseit kiemelő kommunikáció is megerősít. Így aztán legfeljebb csak 2011-től lesz látható, hogy a döntéshozók vissza tudják-e nyerni a város bizalmát, és a fejekben is lezajlik-e az oly sokat emlegetett léptékváltás. A pénzügyi léptékváltásról nem is beszélve.
Zsámboki Miklós
