SZÉP MŰ - a beszélgetés hanganyaga

A április 27-én lezajlott beszélgetés teljes hanganyaga meghallgatható itt:

1. rész:

2. rész:

SZÉP MŰ - sajtóvisszhang

Szépművészeti múzeum: úton a rossz megoldás felé - hg.hu

"Az érdeklődők nagy száma mellett az is örvendetes, hogy a meghívottak egyvalamiben egyetértettek: a demokratikus diskurzus fontosságában. A probléma csak az, hogy ezt jóval előbb kellett volna elindítani. A frontvonalak ugyanis a bővítés kérdésében beállni látszanak, és nem oldja őket a jelenlegi, mindkét fél számára problémás kompromisszum sem."

Kell-e pelenkázó egy modern múzeumba? - nol.hu

"Baán László főigazgató a kritikák hatására márciusban más bejárati megoldás megtervezését kérte Karácsony Tamás építésztől. Ez már folyamatban van. De a vita ezzel nem ült el, sőt. Most olyan kérdések körül folyik, hogy a Hősök tere kialakult egységét szabad-e megbontani modern építészeti elemekkel, kellenek-e azok az új funkciók a múzeumnak, amelyeket a bővítmény tartalmaz?"

Az elKÉKülőben levő SZÉPMŰről - Építészfórum

"A fentiekből egy valami kristálytiszta – ami majdnem minden egyes kiemelt közberuházásnál előjön. A „magyar recept” valami érthetetlen (érthető?) demokratikus deficit miatt végletesen különbözik a klasszikus európaitól, és ez végül valahogy mindig a kudarcok, a botrány, az arcvesztés felé sodor minden önmagát exponáló szereplőt, akik ennek ellenére nem vonják le a konzekvenciákat."

Bővítés, sokadik szuszra - Magyar Nemzet

Taps - nol.hu

"Ilyennek képzelem a régi vígoperai premiereket: nevetés harsan, taps dördül, amikor a kedvenc énekes perdül a színre, aztán szolid pfujolás, ha az ellentábor üdvöskéjén a sor. De semmi vész, ilyenkor a nézőtér másik fele lendül akcióba."

A változás metaforája - Revizor kritikai portál

"Anélkül, hogy egy egész praxis minden csínját-bínját hirtelen távoktatás formájában elsajátítanánk, el kell ezt hinnünk, hiszen kiváló építésztől kaptuk a választ. A bizalom azonban e tájon gyenge kis virágszál, az első fuvallatra megadja magát. Hát még, ha a nemzeti múlt erős bástyái felől fúj a szél, akkor törik, de azonnal. Abban a kérdésben, hogy vajon a Szépművészeti Múzeum mint műtárgy elvisel-e bármiféle változtatást, nagyon eltérőek az álláspontok, és nehéz a hitvitában érveket találni."

Régen Minden Jobb Lesz

Aki arra készült, hogy vér fog folyni a Szépművészeti földalatti bővítéséről rendezett vitán, annak csalódnia kellett kedden. Szerencsére. A publicisztikákban és a fórumokon zajló éles ütközetek a nyílt színen letekert hangerővel, visszafogott indulatokkal kibontakozó vitává finomodtak, amelyet időnként a közönség kurblizott fel tapssal, beszólásokkal és a bizarr pillanatokban pfújolással. Kellemetlen persze, hogy minderre legalább hároméves késéssel került sor, ám jó tudni, hogy mekkora kereslet van rá: ez az építészeti-művészettörténeti-intézménykritikai vita a Szépművészeti látogatóközpontjának tervezése ürügyén képes volt olyan heves reakciókat kiváltani, mintha a saját előszobánk átalakításáról lenne szó.

Mindez közismerten azért történt így, mert – mint már annyi esetben – ezúttal is kimaradt a közberuházások tervezésének az a nem jelentéktelen lépcsőfoka, amely hozzáférhetővé és átláthatóvá teheti az uniós pénzek hatására formálódó motivációkat és lehetőségeket. A Szépművészeti esetében az uniós bürokrácia és a pénzhiány szolgált hivatkozási alapként a nyílt, nemzetközi tervpályázat mellőzésére és egy állami tervezőintézmény kijelölésére. Ezzel kapcsolatban nem először elkerülhetetlen kérdés, vajon jogszerű és előremutató-e az állam részéről tervezővállalatot működtetni a központi megbízások végrehajtására, amelyek keretében az sem egyedülálló – a Szépmű is példa rá –, hogy a megbízás végül magántervezői praxisba vándorol át. Kérdés az is, hogy az építészszakma ismét szembeköpte-e magát akkor, amikor jeles tagjai részt vettek a tűzoltásban, és kiváltották a fenti eljárásban született, rossznak bizonyuló tervet. Karácsony Tamás szerint nem esett csorba a szakmai tisztességen: „miközben úgy tűnik kívülről, hogy ássuk a magunk gödrét, ez egy ezerszer hitelesebb ügy” a Nemzeti Színházénál – mondta a vitán Szemerey Samu kérdésére, ami egyúttal arra is rávilágít, hogy léteznek árnyalatok a kijelöléssel rosszul megterveztetett magyar közberuházások helyrepofozásán belül is. Idén februárban, a kiskapukon átjutva ott feküdt az asztalon a kész és sokak örömére jó, ám egy lényeges ponton, a lépcsőbevágás miatt kifogásolt terv – amit hamarosan lesöpörtek az indulatok arról az asztalról. Jelenleg ott tartunk, új terv készül, lépcsőbolygatás nélkül, vélhetőleg akkor is, ha Baán László nem múzeumigazgatóként, hanem államtitkárként folytatja a pályafutását. Noha ebben – a főigazgató kurta és furcsa közbeszúrása szerint – „egy ember illetékes ma Magyarországon”.

A fenti előzmények nyomán egyenes úton kibontakozó dráma természetesen mindenkinek másról szól. A tervező Karácsony Tamás számára az a dráma, hogy a márciusban lefújt építészeti terv térszervezési logikája nagyon jó volt, ahonnan „csak visszafelé van út”. Mások szerint az a dráma, ami a maguk saját különbejáratú múzeumképei felől nézve nem úgy alakul, ahogy szerették volna. Ez az épület hol a tizenkilencedik századi múzeumépületek múzeumaként, eredeti pompájában visszaállítandó épületként jelent meg kedd este, hol a mai múzeumok nemzetközi térképének egyre elismertebb szereplője, hol a város folyamatosan változó jelentésű pontja, ahol a mindenkori közös dolgok bemutatásának van helye, és amelynek a közönsége maga is követelésekkel él vele szemben.

Baán László ezúttal is egy 21. századi európai múzeum – közelebbről nem definiált – ideájáról beszélt, amely egyaránt teljesíti a múzeumokkal kapcsolatos régi és új elvárásokat. A konkrét helyzet meglehetősen egyszerű szerinte: az uniós forrásokból turisztikai jellegű bővítésre jut pénz, nem rekonstrukcióra – le lehet mondani, de akkor nem teljesül se az egyik, se a másik. Székely Miklós, a fiatal művészettörténészeket tömörítő Centrart Egyesület elnöke (a Ludwig Múzeum munkatársa) a régivágású muzeológusok vaskalaposságával a konzerválás helyeként definiálta a múzeumot – vele tartott Barkóczi István, a Szépművészeti egykori muzeológusa. Az ő múzeum-víziójuk megvalósításához létezik prioritási sorrend, melyben a bővítésnél és a látogatókat kényeztető szolgáltatásoknál előrébb való a lepusztult terek rekonstrukciója és a muzeológiai funkciók kiteljesítése. György Péter véleménye ehhez képest igazán radikálisnak számított: a múzeumnak nemhogy szabad, de egyenesen kötelező reflektálnia a saját történetére és a jelenkorra, hiszen nem tehet úgy, mintha a történeti időn kívül létezne. Ezt a lépést amúgy a legtöbb múzeum megtette az elmúlt húsz évben.

Két másik, a Tálalón is terítékre került, több vonatkozásban hasonló ügyet – a Szent György tér és a székesfehérvári nemzeti emlékhely esetét – évek óta kísérik viták, de e két esetben a megőrzési-fejlesztési ambícióknak zavaróan sok a gazdája, ötletadója. (Az előbbi a lefújásig, az utóbbi a lefújás határáig jutott el.) A két példától eltérően a Szépműnél a gazda helye betöltött. Aki nem jártas a művészettörténészek berkeiben Baán László kinevezése óta zajló diskurzusban, talán nem is érti, egy kortárs építészeti terv miért nyitja meg a kortárs múzeum intézményének definiálása körüli másik vitát, amely elválaszthatatlan a blockbuster kiállítások kétséges jövőjének firtatásától. És azt sem érti feltétlenül, ez a vita miért torkollik oda, része-e egy múzeumnak a pelenkázó és az önkiszolgáló étterem. A különféle diskurzusok Székely Miklós mondatában találkoztak össze, miszerint a „tervek valóban kulisszává változtatják a bejáratot, véleményem szerint beteljesítve az intézmény évek óta tartó kulisszává válását”. Itt van tehát Magyarország egyik legjelentősebb múzeuma, amelynek kortárs szerepét a jelek szerint (lásd még: taps) távolról sem övezi konszenzus – akkor miért várnánk, hogy az épület kortárs bővítésének ténye és módja megkérdőjelezhetetlen legyen?

A kortárs építészet szereplehetőségei hol szűkek voltak, hol még szűkebbek a vita során. Székely Miklós visszament egy tíz évvel ezelőtti tervig, amely ismeretei szerint megfelelően kijelölte volna a múzeum fejlesztésének irányát és az építészet szerepét. Ez alapján elvégezhető lett volna a háborús károkat még mindig magán viselő Román csarnok rekonstrukciója is, ám a tervet lefújták. (Baán László annak idején gazdasági államtitkár volt, állítása szerint nem ismerte az ügyet.) Barkóczi István több tiszteletet követelt az épületnek, a kihasználatlan terek felmérését, a több mint húsz éve zajló, az épületet „labirintussá” változtató rekonstrukciós munka értékelését. A kortárs építészet megjelenése ennek tükrében nem más, mint önkényes jelhagyás a Hősök terén. Önkényességről szó sincs György Péter értelmezésében. A múzeum története „a hozzányúlások története”, az egyetlen kérdés, hogy építészetileg hogyan reflektál rá. Karácsony terve megtükrözi a portikuszt – és ez elegáns. A tervező szerint a reflexiójuk teljesen egyértelmű: határozottan nem az ego önkényes megnyilvánulása vezérelte, hanem az épület eszköztelen, érzékeny kiegészítésének szándéka. „Nem tettünk hozzá, nem vettünk el belőle. Bevágtunk és lebillentettük. Vissza lehet billenteni.”

Bizonyos kérdések végiggyűrűztek a beszélgetésen, majd a levegőben maradtak – ennek a vitának is ezek voltak a legérdekesebb másodpercei. Baán László kitartóan firtatta a szükséges illetve szükségtelen múzeumi funkciók mibenlétét, míg el nem érkezett a pelenkázó száműzésének pillanata a múzeumokból. Szemerey Samu többször próbálta visszakanyarítani a beszélgetést oda, antagonisztikus-e az ellentét a látogatóközpont építése és a múzeum kívánatos fejlődése között, vagyis gátolja-e a bővítés a múzeum kibontakozását? Kedd este a vita megállt ezen a zavarbaejtő ponton. A válaszok hiánya arra utalhat, hogy bár az építészet a csatatér, ahol megvívják az intézménypolitikai harcokat, de hogy mik a valódi ügyek, azt jótékony homály takarja.

S.N.

Előzmények

Ráday Mihály: Lék a lépcsőn, 2010. február 22. http://nol.hu/lap/forum/20100222-lek_a_lepcson
Sisa József: Homlokzatból kulissza: nem lehet ezt másképp megoldani? 2010. március 12. http://epiteszforum.hu/node/15361
Dávid Ferenc: Hozzászólás Sisa József Homlokzatból – kulissza c. írásához, 2010. március 13. http://artportal.hu/aktualis/hirek/david_ferenc_hozzaszolas_sisa_jozsef_homlokzatbol_kulissza_c_irasahoz_velemenyek_a_sz
Rieder Gábor: Dizájnerek vagy barbárok, 2010. március 15. http://artportal.hu/aktualis/hirek/dizajnerek_vagy_barbarok
A CentrArt Művészettörténészek Új Műhelye Közhasznú Egyesület állásfoglalása a Szépművészeti Múzeum bővítéséről, 2010. március 22. http://epiteszforum.hu/node/15430
Barkóczi István: Muzeológusi gondolatok a Szépművészeti Múzeum bővítése kapcsán, 2010. március 23. http://epiteszforum.hu/node/15429
Az ICOMOS állásfoglalása a Szépművészeti Múzeum bővítésével kapcsolatban, 2010. március 26. http://epiteszforum.hu/node/15482
Endrődi Gábor: Műveltség, együttműködés, béke. 2010. április 6.http://1100sor.110mb.com/index.php?mod=mostolvastam&ite=o0018
György Péter: Kié itt a tér? 2010. április 16. http://www.es.hu/?view=doc;25678

SZÉP MŰ

Ha eddig csak térképen satíroztunk volna, akkor sem nagyon maradna más jelentős köztér és közintézmény a Tálaló lehetséges listáján. Egy éve pedig ki látta előre azt a vihart, ami februárban kerekedett a sajtóban a múzeum bővítése körül?

A Szépművészeti Múzeum földalatti bővítése 2005 óta van terítéken, és 2007-ben vált kiemelt, uniós finanszírozású beruházássá. Tervpályázatról szó sem esett, viszont a már elkészült terveket 2008-ban kiváltották egy meghívásos "tervverseny" keretében. Ennek nyerteseként Karácsony Tamás készítette el a bővítés tervanyagát. Az általánosan kiválónak ítélt koncepciót illető kifogások akkor mellékesnek bizonyultak: a terv alapvető módosítás nélkül alakult tovább, a kritikus hangok elhallgattak. Idén tavasszal azonban elszabadultak az indulatok. Ráday Mihály publicisztikája nyomán korábban alig látott intenzitású vita indult meg, elsősorban az építészeti tervek néhány meghatározó részletével kapcsolatban, de tágabb körben az egész beruházás intézményi, kultúrpolitikai szerepét illetően is.

A Szépművel teljesedik be a hazai szimbolikus jelentőségű közberuházások sora, ahol meglepően(?) hasonló minták fedezhetők fel az eljárások lebonyolításában és a résztvevők által elfoglalt szerepekben. A legjobb alkalom lesz tehát, hogy összefoglaljuk, hogyan is kezeljük itthon nemzeti kulturális, épített örökségünket és megvizsgáljuk, lehet-e mindezt másképp, intelligensebben, átgondoltabban folytatni? Lehet-e az előttünk húzódó tájra másként tekinteni mint lövészárkok rendszerére, vagy kivehető-e egyáltalán, hogy melyikben ki ül? Valamint itt, ahol most nézelődünk majd, mire is céloznak?

Lépcsőre? Bevágásra? Lékelésre? Bedöntésre? Homlokzatra - illetve átalakításra,tönkretételre, felsliccelésre, eltorzításra, netán továbbépítésre? Illetve a bejárati építmény - ez most akkor védelmet nyújt, megnyitja a teret, eltorzítja a teret, bevezet a múzeumba, kitakarja a múzeumot? valamint otromba, kecses, kortárs, lejárat, jel, monstrum, ami tekeredik, vagy csupán épül? Ez-e valóban a legfontosabb kérdés? Egységes, fennkölt kompozíció a Hősök tere, vagy különféle csatározásokban született történelmi kalandpark? Miről beszélünk?

Szimbólumokat mindenki nagy kedvvel olvas térre és homlokzatra, tervre és kompozícióra, de keveseket érdekel, hogy az általuk elmondott történet milyen programra, struktúrára, konkrét térbeli helyzetre feszül rá. Az építészet itt - és a Tálaló eddigi lajstromában többnyire - puszta harctér: a közeg, ahol az intézményi, kultúrpolitikai és egyéb csaták lezajlanak. Csoda, ha senkit nem érdekelnek igazán az építészek és az ő terveik?

Lehet, hogy a sokféle hangon vitatott változásban nem is a mai kor névjegye a kérdés - talán inkább az, hogy mik lehetnek ma egy múzeumi közintézmény feladatai, és ezeket hogyan töltheti be? Még inkább - kik töltik be? Hogyan is értelmezhetjük ma a nagy elbeszélések jegyében fogant szimbolikus köztereinket?

Jöjjenek velünk együtt a Szépműbe, ahol megpróbáljuk összerakni ezt a szétbombázott történetet, eposzi jelzők helyett eposzi szereplőkkel, idegenforgalommal, bővítéssel, helyreállítással, a legújabb tervekkel és több generáció véleményével együtt.

Meghívottaink:

Baán László - a Szépművészeti Múzeum igazgatója

Barkóczi István - muzeológus, művészettörténész

György Péter - esztéta, médiakritikus, egyetemi docens

Karácsony Tamás - Ybl-díjas építész, a múzeumbővítés tervezője

Székely Miklós - művészettörténész, a CentrArt elnöke

Az est kurátora Somlyódy Nóra, a moderátor Szemerey Samu. A beszélgetést kivételesen a Szépművészeti Múzeumban tartjuk, 2010. április 27-én kedden 19 órától. A belépés ingyenes.

Múlt: Idézés - Sajtóvisszhangok

Védőtető után, Királyi Séta előtt - Építészfórum

"A Kortárs Építészeti Központ Tálaló című beszélgetéssorozatának március 18-i estjét a kurátor, Szemerey Samu Vargha Mihályra, az Építészfórum nemrég tragikus hirtelenséggel elhunyt főszerkesztőjére emlékezve kezdte meg. A vita a nemzeti emlékhelyként emlegetett székesfehérvári Szűz Mária prépostsági templom maradványainak jelenlegi helyzetével és jövőbeli sorsával foglalkozott."


A Nemzeti Emlékhely nem lehet vurstli - NOL

Nyilvánvaló, hogy a közízlésnek jobban megfelelne egy rekonstruktív, múltidéző megoldás, a baj csak az, hogy építészeti rekonstrukciónak jelen esetben esélye sincs, mert a földből ugyan rengeteg eredeti kő került elő, de alig van egy-kettő aminek a pontos helyét tudnánk, hangoztatta Biczó Piroska régész, s hasonló okokból a rekonstrukciós próbálkozás ellen érvelt Marosi Ernő művészettörténész is.

Fővárosi Fórum az Emlékhelyről - Fejér Megyei Hírlap

Szabó Zoltán bemutatta a bazilika metszetének felépítéséről szóló tervét, Csomay Zsófia, az ötletpályáazt első helyezettje is vázolta elképzelését. A találkozó elsősorban abban segíthetett, hogy a fővárosi szakma is megismerje a Nemzeti Emlékhely problematikáját. Többen értetlenségüknek adtak hangot, miért nem halad előre a méltó megvalósítás.

kapcsolódik: Kérje számon az ígéreteket! (a körkérdés 4. pontja) - Fejér Megyei Hírlap

Nemzeti Tető, Nemzeti Metszet, Nemzeti Uzsonna

Aki azt gondolta, hogy a megépített és lebontott tetők, tervpályázatok, egyénileg kezdeményezett tervek, közösen kibővített álombéli kalandparkok, illetve felkérésre készült terv-alternatívák után a 2009 őszi pályázat végre megnyugtatóan rendezte a székesfehérvári Nemzeti Emlékhely jövőjét, természetesen tévedett.

Mindenek előtt: ez a nemzeti emlékhely nem is Nemzeti Emlékhely. Ahogy azt Mezős Tamás a definíciót firtató körkérdésre adott válaszában elmondta, a magyar jogrend egyetlen ilyen helyszínt ismer, mégpedig a budapesti Hősök terét. Ez ugyan nem tisztázta, hogy az emlékhely fogalma mit is takar, de ahogy a ritkán hozzászóló, viszont rendre az este legfontosabb kijelentéseit elmondó Demeter Zsófia megjegyzéséből kiderült: “...egy példánk van, most próbálunk egy másikat csinálni.”

Az emlékhely mibenlétére adott válaszokból egyébiránt a vitában elfoglalt pozíciók is szépen kirajzolódtak: úgy tűnik, az emlékezet rítusai feletti kontrollra legalább olyan igény van a magukat kompetensnek tartó szakmákban, mint az építészeti emlékek hiteles helyreállításának biztosítására. Marosi Ernő a Pierre Nora által bevetezetett lieu de memoir fogalmával érvelt úgy, hogy az emlékezéshez elegendő a puszta hely megléte: ez szerinte se nem szakrális, se nem spirituális fogalom. Azzal azonban már nem értett egyet, hogy itt Miklósi Gábor vagy a város bármely lakója és látogatója a köveken ülve és szemlélődve az uzsonnáját is elfogyaszthassa, mert “a templomban sem szokás görkorcsolyázni” (taps a közönségből). Csomay Zsófia ugyanakkor épp ezt a kettősséget emelte ki: jelen állapotában a feltárás halott, üres tér a város közepén, bármilyen fontos is. Ezért lényeges, hogy a védelmen és a kutatási terület biztosításán túl a mindennapok részévé is válhasson, mert csak így válhat az elmékezés élő területévé. Mezős Tamás a spiritualitást mint egyedül használható eredeti minőséget emelte ki az emlékhellyel kapcsolatban: erre, és az értelmező bemutatásra lehet alapozni ennek a kialakítását, különben a romok látványa nem lesz több, mint “nemzeti prézli”. Ezt a felvetést pedig Szabó Zoltán használta fel saját, sokat vitatott elképzelésének védelmére, hiszen mi mást tenne a hatalmas, fiktív metszet-építmény: “ámulatba ejt és segítő értelmezést nyújt az eredeti vívmányok nagyszerűségének mértékével kapcsolatban”. Az ásatást 1993 óta vezető Biczó Piroska pedig lakonikusan úgy értelmezte a kérdést, hogy az emlékhely önkényesen választott elnevezése arra jó, hogy mindenki azt társítson hozzá, amit szeretne.

A helyreállítás hitelességének problémája hasonlóan szövevényesnek bizonyult: a Velencei Charta irányadó elvei ebben az esetben a szokványosnál is rugalmasabbak, illetve irrelevánsabbak, hiszen a leletek pontos pozícióiról, kapcsolatairól és funkciójáról gyakorlatilag csak elvi rekonstrukció szintjén lehet nyilatkozni. Biczó Piroska szerint ebben a helyzetben a megfelelő megoldás az ilyen felvetések és a leletek múzeumi bemutatása, miután az időben is változó elméletek (“mindegyik régésznek megvolt a saját Nagy Lajos-kápolnája”) helyszíni rögzítése garantáltan félrevezetné a kutatást és a közönséget is. Mezős Tamás is a rekonstrukció erősen behatárolt alkalmazhatóságát emelte ki, hiszen ez utóbbi ott végződik, ahol a hipotézisek elkezdődnek - szerinte a legfontosabb hozzáállás itt az alázat és a kulturáltság, amit amúgy a 2009-es pályázat díjazott munkái sokféleképpen és tanulságosan közelítettek meg. A vita itt nyilvánvalóan a jelenleg építési engedéllyel bíró Szabó-féle tervekre fókuszálódott, hiszen akárhány egyeztetés is zajlott, a védőtetőre épített és az építész szerint szobrászi-absztrakt, szinte mindenki más szerint túlzóan valóságos és spekulatív metszet-építmény nyilvánvalóan uralja az Emlékhellyel kapcsolatos összes véleményt. A helyszínt hosszú ideje kutató és a romokról vitathatatlan szakértelemmel nyilatkozó építész terveiben a látványos következetlenség épp ezen a ponton mutatkozik meg: a terület védelme és bemutatása gyakorlatilag semmilyen folyamatosságban sem áll a változó magasságban fölé építendő zárt és klimatizált kezelt védőtető és a rajta álló hatalmas, historizáló szimbolikájú szerkezet látványával. Ez utóbbiról egyébként csak korábbi változatok látványtervei voltak láthatók a beszélgetésen - képi anyagként a bemutató kronologikus vetítés után csak Csomay és szerzőtársa, Nagy György részletes látványterveit ismerhette meg a közönség (Szabó terveit előzetes kérésünk ellenére nem kaptuk meg). Az őáltaluk felvázolt térstruktúra úgy mutatná be az ásatásokat hogy egyben lehetőséget teremt a további és ismeretlen kimenetelű kutatásra, miközben a lehető legkevesebb eszközzel alakítja ezeket városi térré, pusztán a természetes fény alkalmazásával utalva az egymásra rakódó különböző korszakok együttállására.

Marosi Ernő meglehetős vehemenciával utasította el az összes tervváltozatot - szerinte elkerülhetetlen és rendkívül káros minden ilyen építkezéssel a történelmi giccs és a vurstlihangulat megjelenése, és miután a helyszínen az egyetlen feladat a romok védelme lenne, üdvözölte a Királyi Séta projektet, mondván: az az összes vulgáris és alpári igényt kielégíti majd és egyben le is veheti a hasonló terheket a valóban értékes területekről. Az akár szimbolikusnak is tekinthető városfejlesztési gesztus, ami a Vidámparkot Történelmi Kalandparkra cseréli, kétségtelenül leírja a székesfehérvári elképzelések világképét: ahogy az elmúlt években megjelent helyi és országos sajtóbeli cikkekben, úgy az egész vita során is érezhető volt a városi politika által vélhetően nagy lehetőségként kezelt program és a valóság vagy a plurális emlékezet problémás viszonya. A nagy gesztusokra vágyó (és a helyi sajtóban “méltó emlékhely” eposzi jelzőt megteremtő) gondolkodás nyilvánvalóan könnyebben azonosul a látványos, könnyen érthető formai utalásokkal operáló építészettel, mint azzal, aminek célja a minimális beavatkozás és a láthatatlanság megközelítése. Ez már a korábbi épületek tárgyalásánál is előkerült: a mindenki által referenciaként előhozott Lux és Aba-Novák-féle 1938-as záró építmény és kiállítás részben az alázat és a józan tervezői gondolkodás fokmérőjeként, részben viszont a mai kor igényeit kielégíteni már nem tudó szerénység emlékműveként jelent meg a vita során. Ebből a szempontból tényleg könnyű a KÖH vagy a művészettörténész és építész szakmák tiltakozó megmozdulásait lobbitevékenységnek vagy akadékoskodó gáncsoskodásnak tekinteni, bár ez ugyanannyira nem segít hozzá az érvek és a kor kérdéseinek a jobb megértéséhez, mint az elkárhoztatott szakmagyakorlók időnkénti kategorikus merevsége.

Ilyen értelemben a vitára megint csak Demeter Zsófia tett pontot: elmondása szerint a Királyi Séta és azon belül a Nemzeti Emlékhely egy 2008. augusztus 25-i megyei közgyűlési határozat szerint támogatással bíró, azon 44 és 56 százalékban osztozó nagyprojekt, valamint, az építészeti jel-emlékművet illető kikötésekkel ugyan, de a jelenleg építési engedéllyel bíró terv Szabó Zoltáné. A közönség kérdései is leginkább erre a problémára irányultak: ha a pályáztatás nélkül megszületett terv szakmai kritikái kevéssé érdekelték az engedélyező hatóságokat, és ha a KÖH az utólagos pályázat első helyezettje mellett tette le a voksot, akkor egyrészt melyik változat fog megépülni? És másrészt, ha a városnak ennyire nincs elképzelése arról hogy mit akar, akkor miért kell újra és újra az építész szakmát így csőbe húzni? A válaszok idén áprilisra tették a legújabb végleges döntés idejét, de a résztvevők tanácstalansága leginkább arra utalt, hogy ez a döntés sem szükségképpen az eddigi viták és érvek tanulságai alapján fog megszületni.

(fotók: Kocsis Ferenc)

Múlt: Idézés - a beszélgetés hanganyaga

A március 18-án lezajlott beszélgetés teljes hanganyaga meghallhatható itt: