Mindenek előtt: ez a nemzeti emlékhely nem is Nemzeti Emlékhely. Ahogy azt Mezős Tamás a definíciót firtató körkérdésre adott válaszában elmondta, a magyar jogrend egyetlen ilyen helyszínt ismer, mégpedig a budapesti Hősök terét. Ez ugyan nem tisztázta, hogy az emlékhely fogalma mit is takar, de ahogy a ritkán hozzászóló, viszont rendre az este legfontosabb kijelentéseit elmondó Demeter Zsófia megjegyzéséből kiderült: “...egy példánk van, most próbálunk egy másikat csinálni.”
Az emlékhely mibenlétére adott válaszokból egyébiránt a vitában elfoglalt pozíciók is szépen kirajzolódtak: úgy tűnik, az emlékezet rítusai feletti kontrollra legalább olyan igény van a magukat kompetensnek tartó szakmákban, mint az építészeti emlékek hiteles helyreállításának biztosítására. Marosi Ernő a Pierre Nora által bevetezetett lieu de memoir fogalmával érvelt úgy, hogy az emlékezéshez elegendő a puszta hely megléte: ez szerinte se nem szakrális, se nem spirituális fogalom. Azzal azonban már nem értett egyet, hogy itt Miklósi Gábor vagy a város bármely lakója és látogatója a köveken ülve és szemlélődve az uzsonnáját is elfogyaszthassa, mert “a templomban sem szokás görkorcsolyázni” (taps a közönségből). Csomay Zsófia ugyanakkor épp ezt a kettősséget emelte ki: jelen állapotában a feltárás halott, üres tér a város közepén, bármilyen fontos is. Ezért lényeges, hogy a védelmen és a kutatási terület biztosításán túl a mindennapok részévé is válhasson, mert csak így válhat az elmékezés élő területévé. Mezős Tamás a spiritualitást mint egyedül használható eredeti minőséget emelte ki az emlékhellyel kapcsolatban: erre, és az értelmező bemutatásra lehet alapozni ennek a kialakítását, különben a romok látványa nem lesz több, mint “nemzeti prézli”. Ezt a felvetést pedig Szabó Zoltán használta fel saját, sokat vitatott elképzelésének védelmére, hiszen mi mást tenne a hatalmas, fiktív metszet-építmény: “ámulatba ejt és segítő értelmezést nyújt az eredeti vívmányok nagyszerűségének mértékével kapcsolatban”. Az ásatást 1993 óta vezető Biczó Piroska pedig lakonikusan úgy értelmezte a kérdést, hogy az emlékhely önkényesen választott elnevezése arra jó, hogy mindenki azt társítson hozzá, amit szeretne.
A helyreállítás hitelességének problémája hasonlóan szövevényesnek bizonyult: a Velencei Charta irányadó elvei ebben az esetben a szokványosnál is rugalmasabbak, illetve irrelevánsabbak, hiszen a leletek pontos pozícióiról, kapcsolatairól és funkciójáról gyakorlatilag csak elvi rekonstrukció szintjén lehet nyilatkozni. Biczó Piroska szerint ebben a helyzetben a megfelelő megoldás az ilyen felvetések és a leletek múzeumi bemutatása, miután az időben is változó elméletek (“mindegyik régésznek megvolt a saját Nagy Lajos-kápolnája”) helyszíni rögzítése garantáltan félrevezetné a kutatást és a közönséget is. Mezős Tamás is a rekonstrukció erősen behatárolt alkalmazhatóságát emelte ki, hiszen ez utóbbi ott végződik, ahol a hipotézisek elkezdődnek - szerinte a legfontosabb hozzáállás itt az alázat és a kulturáltság, amit amúgy a 2009-es pályázat díjazott munkái sokféleképpen és tanulságosan közelítettek meg. A vita itt nyilvánvalóan a jelenleg építési engedéllyel bíró Szabó-féle tervekre fókuszálódott, hiszen akárhány egyeztetés is zajlott, a védőtetőre épített és az építész szerint szobrászi-absztrakt, szinte mindenki más szerint túlzóan valóságos és spekulatív metszet-építmény nyilvánvalóan uralja az Emlékhellyel kapcsolatos összes véleményt. A helyszínt hosszú ideje kutató és a romokról vitathatatlan szakértelemmel nyilatkozó építész terveiben a látványos következetlenség épp ezen a ponton mutatkozik meg: a terület védelme és bemutatása gyakorlatilag semmilyen folyamatosságban sem áll a változó magasságban fölé építendő zárt és klimatizált kezelt védőtető és a rajta álló hatalmas, historizáló szimbolikájú szerkezet látványával. Ez utóbbiról egyébként csak korábbi változatok látványtervei voltak láthatók a beszélgetésen - képi anyagként a bemutató kronologikus vetítés után csak Csomay és szerzőtársa, Nagy György részletes látványterveit ismerhette meg a közönség (Szabó terveit előzetes kérésünk ellenére nem kaptuk meg). Az őáltaluk felvázolt térstruktúra úgy mutatná be az ásatásokat hogy egyben lehetőséget teremt a további és ismeretlen kimenetelű kutatásra, miközben a lehető legkevesebb eszközzel alakítja ezeket városi térré, pusztán a természetes fény alkalmazásával utalva az egymásra rakódó különböző korszakok együttállására.
Marosi Ernő meglehetős vehemenciával utasította el az összes tervváltozatot - szerinte elkerülhetetlen és rendkívül káros minden ilyen építkezéssel a történelmi giccs és a vurstlihangulat megjelenése, és miután a helyszínen az egyetlen feladat a romok védelme lenne, üdvözölte a Királyi Séta projektet, mondván: az az összes vulgáris és alpári igényt kielégíti majd és egyben le is veheti a hasonló terheket a valóban értékes területekről. Az akár szimbolikusnak is tekinthető városfejlesztési gesztus, ami a Vidámparkot Történelmi Kalandparkra cseréli, kétségtelenül leírja a székesfehérvári elképzelések világképét: ahogy az elmúlt években megjelent helyi és országos sajtóbeli cikkekben, úgy az egész vita során is érezhető volt a városi politika által vélhetően nagy lehetőségként kezelt program és a valóság vagy a plurális emlékezet problémás viszonya. A nagy gesztusokra vágyó (és a helyi sajtóban “méltó emlékhely” eposzi jelzőt megteremtő) gondolkodás nyilvánvalóan könnyebben azonosul a látványos, könnyen érthető formai utalásokkal operáló építészettel, mint azzal, aminek célja a minimális beavatkozás és a láthatatlanság megközelítése. Ez már a korábbi épületek tárgyalásánál is előkerült: a mindenki által referenciaként előhozott Lux és Aba-Novák-féle 1938-as záró építmény és kiállítás részben az alázat és a józan tervezői gondolkodás fokmérőjeként, részben viszont a mai kor igényeit kielégíteni már nem tudó szerénység emlékműveként jelent meg a vita során. Ebből a szempontból tényleg könnyű a KÖH vagy a művészettörténész és építész szakmák tiltakozó megmozdulásait lobbitevékenységnek vagy akadékoskodó gáncsoskodásnak tekinteni, bár ez ugyanannyira nem segít hozzá az érvek és a kor kérdéseinek a jobb megértéséhez, mint az elkárhoztatott szakmagyakorlók időnkénti kategorikus merevsége.
Ilyen értelemben a vitára megint csak Demeter Zsófia tett pontot: elmondása szerint a Királyi Séta és azon belül a Nemzeti Emlékhely egy 2008. augusztus 25-i megyei közgyűlési határozat szerint támogatással bíró, azon 44 és 56 százalékban osztozó nagyprojekt, valamint, az építészeti jel-emlékművet illető kikötésekkel ugyan, de a jelenleg építési engedéllyel bíró terv Szabó Zoltáné. A közönség kérdései is leginkább erre a problémára irányultak: ha a pályáztatás nélkül megszületett terv szakmai kritikái kevéssé érdekelték az engedélyező hatóságokat, és ha a KÖH az utólagos pályázat első helyezettje mellett tette le a voksot, akkor egyrészt melyik változat fog megépülni? És másrészt, ha a városnak ennyire nincs elképzelése arról hogy mit akar, akkor miért kell újra és újra az építész szakmát így csőbe húzni? A válaszok idén áprilisra tették a legújabb végleges döntés idejét, de a résztvevők tanácstalansága leginkább arra utalt, hogy ez a döntés sem szükségképpen az eddigi viták és érvek tanulságai alapján fog megszületni.
(fotók: Kocsis Ferenc)
