2010. nov. 7.

„Itt nincs megmentendő érték”


A Tálaló őszi szezonjának megnyitása ugyan kissé későre tolódott, ám annál hevesebb érzelmeket váltott ki. A beruházás nem csak azért borzolta a kedélyeket, mert egyszerre öt belvárosi épület teljes lebontásával számol, hanem mert az úgynevezett „építészeti hangsúlyképzés” lehetőségével élve, magasságával meg kíván jelenni a budapesti panorámában. Kifogások érték a projekt méreteit és kommunikációját, valamint odáig szinte mindenki eljutott a beszélgetés különböző fázisainál, hogy szidja kicsit a jogi és szabályozási környezetet. A beszélgetés résztvevői – Aczél Gábor, a Magyar Urbanisztikai Társaság elnöke, Cselovszki Zoltán, Belváros-Lipótváros főépítésze, Csipak Péter, a Csipak Acqusitions elnök-vezérigazgatója, Fegyverneky Sándor, volt országos főépítész, Kalmár László, építész, a MÉSZ elnökségi tagja, valamint Noll Tamás, a Magyar Építész Kamara elnöke – ezeket a kérdéseket járták körbe az október 28-án, az Iparművészeti Múzeumban megrendezésre került vitaesten.


Elekes András, a Csipak Péter érdekeltségébe tartozó Immobilia Zrt. vezérigazgatója ismertette a Foster + Partners építésziroda által készített tervet. Elekes nem mulasztotta el felhívni a hallgatóság figyelmét arra, hogy a képeken látható épület az elvi építési engedélyezési eljárás fázisában van, vagyis a kritikus hangoknak kevésbé az építészeti megoldásokra, mint inkább a beépítési paraméterekre érdemes odafigyelniük. Fegyverneky Sándor szerint az elvi engedélyezési terv nem jogosít fel építkezésre, csupán „szakmai kérdésekben ad útmutatást” a továbbtervezéshez. Mivel az épületek magántulajdonban vannak, és nem élveznek védettséget, ezért ezt a tervtanácsnak előbb el kellett fogadnia. Szemerey Samu moderátor kiegészítette ezt egy ténnyel, amelyről a beszélgetés egyes résztvevői igyekeztek megfeledkezni, hogy az egyik épület (nevezetesen a Harmincad utca sarkán álló Fischer-ház) egészen 2010 áprilisáig védettséget élvezett (a fővárosi közgyűlés szocialista és fideszes frakciói ekkor teljes egyetértésben megszavazták a fővárosi védettség megszüntetését).


Cselovszki Zoltán elmondta, hogy szeretne valamit tenni az egész városra, így a kerületre is jellemző „reaktív szabályozási mechanizmus” ellen, ezért urbanisztikailag indokolt helyeken több lehetőséget biztosítanak a kortárs építészetnek. Ennek eszköze az úgynevezett „építészeti hangsúlyképzés”, amit véleménye szerint a hagyományos szabályozás nem engedne. Ezért a szabadságért cserébe azonban csakis olyan megoldás valósulhat meg, amelyről „az ország legmagasabb építészeti grémiuma” dönt. A védettség levételét firtató kérdésre elmondta, hogy a KÖH 2005-ben elkészült értékleltára feleslegesnek találta az egyedi védelmet, mivel műemléki jelentőségű területről van szó. Ebből kifolyólag viszont a KÖH szakhatóság az építési eljárásban. Szemerey Samu megjegyezte, hogy a KÉK meghívta a KÖH megbízott elnökét, Tamási Juditot is a beszélgetésre, ő azonban levélben utasította el ezt arra hivatkozva, hogy „az építésügyi eljárás jelenlegi szakaszában a KÖH szakhatóságként nem érintett”. Érdekes mindez annak tükrében, hogy 2010. július végi kinevezését követően a KÖH – korábbi gyakorlatától eltérően – állásfoglalást adott ki a Bécsi utcai ingatlanfejlesztést illetően („téves az a vélekedés, hogy az egyedileg nem védett épület értéktelen és elbontható”).

Csipak Péter úgy vélte, „a Belváros még nincs kész”, sőt szerinte egy világváros „sosincs készen”, ráadásul Budapest a régiós vetélytársakkal szemben lemaradásban van. A védettség témájához hozzáfűzte, hogy szerinte, ha a közösség talált volna védendő épületet az utcában, azt minden bizonnyal levédte volna már. A közönség soraiban ekkor tört ki először kisebb lázadás, mondván „ne beszéljen mellé”. Védekezésként felhozta, hogy ő nem akar mindenáron bontani, mint az korábbi projektjén, a Fashion Streeten is látszik, de itt „nincs megmentendő érték”.


Noll Tamás szerint a kamarának normális esetben nincs szerepe egy ilyen eljárásban, azonban reagálniuk kellett a Bécsi utca kapcsán öt építész által jegyzett levélre (melyhez „pillanatok alatt” 2.500 további aláíró csatlakozott), amelyben kérték, hogy a kamara foglalkozzon az üggyel. A MÉK műemlékvédelmi és a településrendezési tagozatai által készített szakvéleményeket elküldtek a beruházónak és a kerületnek is. Ezekből kiderül, hogy a terv nem állja ki a szabályozás próbáját, mivel az OTÉK nem ismeri az „építészeti hangsúly” fogalmát, továbbá a Foster + Partners iroda nem foglalkozott kellő mélységig az örökségvédelmi kérdésekkel.

Cselovszki szerint viszont a szabályozási tervükre annak idején az összes hatóság rábólintott, így értetlenül áll az építészeti hangsúlyképzést ért vádak előtt. Inkább az OTÉK szégyene – jelentette ki –, hogy ez a fogalom nem szerepel benne. A KÖH kimaradásának oka az eljárásból szerinte az, hogy a beruházó az engedélyezésre beadott tervben „nem kérdezett olyat”, ami szükségessé tenné a hivatal bevonását ebben a szakaszban.


Aczél Gábor szerint pont a Cselovszki által korábban hangoztatott proaktív szabályozás hiánya látszik a Bécsi utcánál is: mivel a befektetők nem egy, az önkormányzat által felkínált „menüből” válogatnak, ezért jöhetnek létre olyan fejlesztések, amelyekre valójában „nincs szüksége a városnak”.

A moderátor Kalmár Lászlóhoz intézett kérdése nyomán bontakozott ki kisebb vita az egyelőre az OTP tulajdonában levő, ám a Foster + Partners tervei alapján lebontásra váró, egykori Chemolimpex irodaház építészeti értékeiről. Kalmár szerint a magyar építésztársadalom „szégyene”, hogy az épület nem védett, és az erre irányuló eljárást kezdeményező dokumentum a KÖH „asztalán fekszik”. A kerületi főépítész igen jól értesültnek mutatkozott a KÖH-nél zajló eljárásokban is, tudomása szerint ugyanis semmiféle védési eljárás nem zajlik, mert a hivatalnak „erre nincsen kapacitása”. Csipak véleménye szerint az épület nem alkalmas „a mai kor elvárásainak kielégítésére”, továbbá nem érti, hogy amennyiben a Chemol megőrzendő érték, akkor vajon miért kellett azt 20 évvel ezelőtt Lázár Antalnak átterveznie. Ugyanakkor úgy vélte, amennyiben a Chemol az ára a projekt megvalósulásának, akkor kompromisszumot hoznak. Ekkor került elő egy „három épületes változat” lehetősége, amely csupán a Harmincad utca és Deák Ferenc utca közti három épületet érintené.

Aczél Gábor szerint öt egymás mellett álló, nem védett épület rengeteg helyen van Pesten. Ekkor hangzott el először az a megállapítás, hogy „a terv szép, csak nem ezen a helyen kellene felépíteni”. Noll elmondása szerint a belvárosi épületállomány cseréje normális dolog, ám az épületek állapota nem jogosít fel a bontásra.


Cselovszkira reagálva, aki nemtetszését fejezte ki, hogy a „szakma nekitámad egymásnak”, mind Noll, mind Csipak elmondta, hogy „örülnek a vitának”. Ha nem így lenne, akkor – a beruházó szerint – ingerszegény, rossz tervet rakott volna le az asztalra. Fegyverneky szerint viszont a párbeszédet a fejlesztés korábbi fázisában, például a városrendezési terv elfogadásakor kellett volna kezdeményezni. Kisebb vita bontakozott ki a vitának örülő két fél közt abban, hogy mi tesz élővé egy belvárost. Noll szerint hiányoznak a helyi lakosok, Csipak szerint viszont a Belvárost nem a helyiek, hanem egész Budapest és a turisták kell, hogy élettel töltsék meg. Továbbá elmondta, hogy szerinte csak akkor érkezett el a nyilvánosság ideje, amikor „a legmagasabb országos építészeti grémium” már jóváhagyta a koncepciót.

A beruházást legnyíltabban bíráló Kalmár újabb problémát hozott fel, miszerint a Belváros Főutcája projekt forgalomcsökkentési céljaival szöges ellentétben áll a tervezett mélygarázs. A kerületi főépítész válaszában elmondta, hogy a cél a tranzitforgalom száműzése volt, a célforgalom viszont élteti az utcát.


A korábban is élénk közönség a kérdések perceiben indulatosan támadta a beruházást a léptéke és a tervezett bontások miatt. Új ízt egy újságírói kérdés hozott: normálisnak tekinthető-e, hogy ingatlanfejlesztő és kerületi főépítész között ennyire harmonikus a viszony? A kérdést vastapssal jutalmazó közönséget azonban Cselovszki válasza, miszerint „akkor végezné rosszul a munkáját, ha rossz viszonyban lenne bármelyik befektetővel” – nem elégítette ki.

A több mint százhatvan perces beszélgetés a legnagyobb tanulsággal talán az ingatlanfejlesztő számára szolgált. A hallgatóságot ugyanis – úgy tűnt –, még a Csipak Acqusitionstől kapott, a beruházás tervével kétszeresére duzzasztott Octogon magazin „tiszteletpéldányaival” sem lehetett lekenyerezni.

Kelecsényi Kristóf Zoltán


Fotó: Réthey-Prikkel Tamás

2010. nov. 4.

Öt ház = Egy ház = Hány ház? - a beszélgetés hanganyaga

Az október 28-án lezajlott beszélgetés teljes hanganyaga meghallgatható itt:

2010. okt. 21.

Öt ház = Egy ház = Hány ház?

A szinte a semmiből a nyilvánosságba berobbanó Bécsi utcai beruházás páratlan húzással indított: a hagyományosan egymást gyilkoló, a történeti várost illetve a háború utáni és a modern építészetet védő csoportokat korábban nem látott egységbe rendezte a tervtanácsi ajánlással mindössze öt nap alatt elvi engedélyt kapó projekt. Nem véletlenül: hiszen a helyén álló öt ház lebontásával a szecessziós nagyáruháztól a késő modernista remekműig nagyjából mindenkit megkínált valamivel.


A város felett hirtelen feltűnő léghajó víziója egyelőre kevesebbeket érdekel, mint azok a házak amiket eltüntetne, bár a szakmai szervezetek teljes spektrumát felvonultató tiltakozásokban és fellebbezésekben egyre gyakrabban jelenik meg a Belváros léptékváltását firtató kérdés is.
A közelebbi vizsgálatok során az is kiderült, hogy a kerület és a főváros igen alaposan megágyazott a beruházásnak, a szabályozási tervektől a védelmet megszüntető ötpárti közgyűlési döntésig vagy Ráday Mihály nevezetes támogató gondolatkísérletéig. A Fashion Streetet jegyző beruházó és a kerület mindenesetre teljes sebességgel haladnak előre, és ugyan a terveket jelző Foster iroda látványtervein két teljes tömb felett ível át a tetőtéri - kert? szálloda?, az építészek siettek jelezni hogy konkrét ház helyett itt beépítési modellekről van csupán szó, a kiadott elvi engedély pedig csak az egyik tömb beépítésével foglalkozik.

Ami már most látható, az a szabályozási és szakmai döntéshozatali eljárások válsága: a létező eszközeink egyre kevésbé alkalmasak arra hogy a város fejlődését hatékonyan alakíthassuk velük. Nem utolsósorban oka ennek az a politikai helyzet ahol a szakmai képviselők és a köztisztviselők döntéseinek önállósága és határai nehezen értelmezhetők. Úgy tűnik, a Bécsi utcai projekt egyaránt jelzi egy új városfejlesztési egy új szakmapolitikai korszak kezdetét: vendégeinkkel ennek a látható jeleit, előzményeit és várható kérdéseit járjuk körül.

A beszélgetés résztvevői:
Aczél Gábor, a Magyar Urbanisztikai Társaság elnöke
Cselovszki Zoltán, Belváros-Lipótváros főépítésze
Csipak Péter, a Csipak Acquisitions elnök-vezérigazgatója (egyeztetés alatt)
Fegyverneky Sándor, volt országos főépítész
Noll Tamás, a MÉK elnöke

Időpont: 2010. október 28., csütörtök, 19 óra
Helyszín: Iparművészeti Múzeum, Díszterem

2010. jún. 18.

Pécs 2011 - Sajtóvisszhang

Kreativitás vs. betonozás - Haba Péter, Építészfórum

A KÉK beszélgetésén azonban kivételes módon egy-egy pillanatra sikerült kilépni e retorikai fordulatok csapdájából, s a résztvevők mintha a valódi okokat kapizsgálták volna. Felmerült ugyanis, hogy a projekt megvalósítása – bizonyára a legjobb szándékoktól vezérelve – túlságosan a mennyiségi szempontokra, az egyre nyilvánvalóbban túldimenzionált „betonozásra” koncentrált, miközben a város elvesztette a saját civiljeit, vagyis szellemi energiáinak jelentős részét, s a kezdeti lelkesedés után csöndben érdektelenné vált az eredetileg bevonzani kívánt kreatív ipar és gazdaság számára.

Pécsi évad félidőben - N. Kósa Judit, Népszabadság

Félidejéhez érkezett Pécs európai kulturális főváros évada, ami, ha másra nem, a tanulságok levonására mindenképp alkalmas pillanat. Az e célból rendezett pódiumvitán a résztvevők elsősorban a múltba tekintettek, pedig a szervezők kérdése egyértelmű volt: milyen lesz a „Pécs – 2011”?

Elmaradt orgazmus miatt... - Zöldi Anna, Revizor

Egy év sem kellett, és az értelmiség kedve lelohadt, a nagy magyar átok Pécsett is beteljesedett: győzött az emberi, szellemi nívótlanság. Annál is csodálatosabb ez a végkifejlet, mivel az épületek valóban állnak, készülnek, a közterek megújultak, Pécsett a MűPával vetekedő színvonalú koncertterem és fantasztikus, mély gondolati töltésű Tudásközpont kerül hamarosan tető alá. A lehetőség tehát fennáll, a keretek adottak, kitöltésük azonban egyelőre aggályos, még az elért eredményeket érthető módon sokkal pozitívabban, vállaltan technokrata szemlélettel értékelő városvezetés számára is.

Pécs 2011 - Beszámoló

A Tálaló második évadának záróeseménye a beszédes Pécs 2011 címmel került megrendezésre Nagy Csaba, Pécs fejlesztésért felelős alpolgármestere, Merza Péter fejlesztési igazgató, Horváth András a Dél-Dunántúli Építészkamara elnöke, Gauder Péter, a Studio Metropolitana Nkft. ügyvezetője, valamint Somlyódy Nóra, a Pécs 2010-ről szeptemberben megjelenő oknyomozó könyv szerzője részvételével. A kétórás beszélgetésen sok minden elhangzott – különösen az elmaradni látszó paradigmaváltást illetően, de az okokat illetően alig valamiben volt egyetértés. A résztvevők nehezen találták a közös platformot, így ahelyett, hogy párbeszéd alakult volna ki, inkább párhuzamos interjúkat hallhatott a közönség.
Szemerey Samu moderátor a beszélgetést megelőző prezentációban főbb vonalaiban bemutatta az Európai Kulturális Főváros eddigi történéseit. Az ekkor felmerülő, a projektek csúszását és egyben megkérdőjelezhető indokoltságát, a szervezeti káoszt, cégek zavaros kompetenciáit illető kérdésekre aztán a meghívottak igyekeztek magyarázatot adni.
Nagy Csaba az EKF döcögősségét a kormányzati segítség hiányával indokolta, szerinte egyrészt az EKF cím ellenére az uniós forrásokból például Szegedhez vagy Debrecenhez képest aránytalanul keveset kapott Pécs, másrészt akadályozta a fejlesztést az állami bürokrácia, valamint a közbeszerzési útvesztők. Mindeközben Pécs a megszokott évenkénti 2-2,5 milliárd forintos fejlesztési kiadás helyett most másfél év alatt több mint 40 milliárd forintot kellett, hogy beépítsen úgy, hogy Toller László balesete és Tasnádi Péter hirtelen halála miatt gyakran vezető és fővárosi képviselet nélkül maradt a város. Mint mondta, paradigmaváltásra lenne szükség a tekintetben, ahogy az állam a vidéki városok kulturális életét segíti azért, hogy régióközpontok jöhessenek létre. Merza Péter szerint az elmúlt 4-5 év nehézségei ellenére, ha most lemegyünk Pécsre, azt látjuk, hogy minden rendben, a város tele van turistával – ezt az EKF-től független Bazilikával példázta, amelynek májusi látogatószáma annyi volt, mint tavaly az egész éves. Szerinte a kormánynak egyszerűen nem volt ötlete, hogy milyen támogatási rendszer, milyen uniós jogszabály mentén használja fel a forrásokat, valamint nem hittek benne, hogy ezt Pécs végig akarja és tudja vinni. Mindezt Somlyódy Nóra annyiban finomította, hogy ugyanekkora akadályozó tényező volt az is, hogy a lebonyolítás szereplői között egészen 2008 végéig nem voltak megteremtve az egyeztető fórumok.
Horváth András más oldalról közelítette meg a problémát, ő a civil kompetencia hiányát fájlalta, amelyért szerinte a pécsi önkormányzat a felelős. Bár 2005-ben civil segítséggel állt össze a győztes pályázat, 2006-ra a politika teljesen elzárkózott attól, hogy bárkit a döntés közelébe engedjen, így a város elesett a paradigmaváltás lehetőségétől. Pécs egy új típusú városfejlesztési modell kezdeményezője lehetett volna, amely a város arculatát, befelé és kifelé mutató képét, a teljesítőképességét változtatja meg, és ilyen módon megalapozza a további fejlődés lehetőségét. Gauder Péter szerint ami eddig történt, az a gyakorlatban azt jelenti, hogy „minden meg fog valósulni, terek lesznek, minden lesz, csak elmarad az orgazmus”. Szerinte a paradigmaváltás lehetősége azzal veszett el, hogy a város elveszítette a civiljeit, és társadalomépítés helyett betonozásba kezdett – még a pályáztatások előtt be kellett volna vonni a felhasználói tömeget, azaz a városlakókat a programalkotásba. Mint mondta, a lakóknak vagy a lakókkal készíteni valamit nem ugyanaz – Pécsett az előbbi történt, ezért lehet, hogy nem az épült meg, amit a város akarna. Merza Péter erre azzal reagált, hogy a Pécs város központjának megújítása című tervpályázatot a Belváros észak-déli tengelye építészeti ötletpályázat alapozta meg, amelyet pedig elvben Az én kulturális fővárosom lakossági ötletpályázat alapozott meg – ő ezt minta értékű kontinuitásként értékelte. Abban egyetértett, hogy nem volt paradigmaváltás, viszont szerinte a megvalósuló projektek meg fogják teremteni a lehetőséget, hogy a városlakók újragondolják a kulturális intézményi szférát. Azt azonban szükségesnek érezte kihangsúlyozni, hogy az EKF-es beruházások előtt spontán módon zajlott Pécs városfejlesztése, példaként az Expo Centert említve, amely szerinte “rámutatás alapján valósult meg”. Ehhez képest mégiscsak végbement véleménye szerint egy nagy változás, mert ma együtt gondolkodás, tervpályázat, tervezési program előzi meg a projekteket.
Moderátori kérdésre Merza kifejtette, hogy nem lépték át az eredetileg tervezett anyagi keretet, sőt az öt projekt valójában kevesebbe kerül, nem fogja elérni az előzetesen meghatározott 34,6 milliárd forintot. Ennek magyarázata, hogy míg a Koncertközpont és a Széchenyi tér kiadásai túlszaladtak, a Tudásközpont és a Zsolnay-negyed nem. Az üzemeltetésről Nagy Csaba elmondta, hogy létrehoztak egy céget, amely az összes eddig kiszervezés alatti tevékenységet átvette, így ez fogja ellátni az Európa Centrum kht., a város vagyonkezelő részvénytársasága és a Polgármesteri Hivatal EKF-es beruházásokat érintő feladatait. Ezen túl egy kinevezés útján választott üzemeltető szervezet kettős ügyvezetéssel fogja irányítani a Koncertközpontot és a Zsolnay-negyedet. A kulturális programokra a gazdasági válság előtt 500 milliós nagyságrendű szponzori pénzre számítottak, most 500-1000 millió forint hiányzik. Megvalósíthatósági tanulmányok szerint évi 100 telt házas rendezvény lenne szükséges a 999 fős befogadóképességű koncertközpont fenntartásához, ezért Nagy Csaba még egyszer hangsúlyozta az állami segítség fontosságát. Gauder Péter szerint az a fontos, hogy a kreatív közeg jól érezze magát Pécsett. Szerinte az EKF-beruházások során nem felhasználócsalogató, vonzó környezet jött létre, hanem túlzó projektek, amelyekre nem biztos, hogy a városnak valójában szüksége van.

Sok szó esett külön a Széchenyi térről. Somlyódy Nóra szerint a tér története annak példája, hogy a civil akarat politikai ütőkártya is lehet: pont félbevágta a tavalyi polgármester-választás a tér kiviteli közbeszerzésének folyamatát, amelyen mindösszesen egy, a keretet túllépő ajánlatot tevő kivitelező jelentkezett. A frissen megválasztott polgármester egy „népi közvélemény-kutatással” igyekezett biztosítani a kivitelező leszerződtetését, amely során, mint később kiderült, valójában másfajta akarat szerzett legitimációt – ennek felderítése mára ügyészségi hatáskörben zajlik. Merza Péter szerint a tér felújítása azért lépte át a tervezett költségvetést, mert az előzetes tanulmányok 250 forintos euróval számoltak, azóta viszont a forint jelentősen gyengült. A régészeti feltárások előkészítetlensége ellenére a teret el kellett készíteni az EKF év nyitóünnepélyére, ezért választották azt a megoldást, hogy az átadóra ideiglenes burkolatot kapott a tér. Gauder Péter szerint a tér eredendően el lett hibázva, mert annak megújítását építészekre bízták, ahelyett hogy előbb a várossal kummunikálva meghatározták volna a programot, és ezt konkretizálták és valósították volna meg építészek. Hallgatói kérdésre Horváth András kifejtette, hogy bár a tér szerinte sem tökéletes, nem ért egyet Gauderrel, egy ilyen szituációban éppen hogy határozott építészeti koncepció kellett volna. A tér mai képe zavaros, mert az I. világháborús emlékmű elnyomja a tér lelkét, a dzsámi és a tér eredeti struktúráját. Viszont mégis szeretik a lakók, és végeredményben ez a cél, hogy „használják el ezt a teret, koptassák el a köveket”.
Hallgató kérdezett rá arra is, hogy miért bukott be a Nagy Kiállítótér. Nagy Csaba röviden válaszolt, a projektet lefutott tervpályázat után leállította a kormány. A képet Somlyódy Nóra árnyalta, aki szerint a kormány döntésében volt ráció, amennyiben jóval nagyobb épületre írták ki a tervpályázatot, mint amekkorára a költségvetés szólt, annak ellenére, hogy az elmúlt 20 évben folyamatos a hasonló megyei intézmények költségvetésének leépítése. Merza Péter hozzáfűzte, hogy bár a Nagy Kiállítótér maga bebukott, a Múzeum utca megújult és egy időszakos kiállításoknak helyt adó tér is létre fog jönni, ha nem is úgy, mint tervezték. Ezt azonban Horváth András kevesellte, szerinte bár a Múzeum utca olyan unikum, amely népszerű turisztikai célpont lehetne, a kis múzeumok állandó kiállításaikkal nem versenyképesek, ezért lett volna szükség egy az utcába integrált, ideiglenes kiállításoknak helyt adó intézményre.

Aki tehát ma Pécsre látogat, kétségkívül egy átalakulóban levő, megújuló várossal találkozik. A kérdés, hogy a megépülő, javarészt program nélküli, túlméretezett, de kétségkívül nagy lehetőségeket rejtő infrastruktúrával mit tud majd kezdeni az önkormányzat és a civil társadalom. A kulturális főváros évadból származó idegenforgalmi és médiafigyelem kihasználása elmaradni látszik, amit az újabban a város jövőbeli fejlesztéseit kiemelő kommunikáció is megerősít. Így aztán legfeljebb csak 2011-től lesz látható, hogy a döntéshozók vissza tudják-e nyerni a város bizalmát, és a fejekben is lezajlik-e az oly sokat emlegetett léptékváltás. A pénzügyi léptékváltásról nem is beszélve.

Zsámboki Miklós

(Fotók: Hegedűs Kornél, Réthey-Prikkel Tamás)

2010. jún. 7.

Pécs2011


Az évad utolsó Tálalóját 2010 legnagyobb kulturális eseménysorozatáról, az Európa Kulturális Fővárosáról rendezzük. Pécs 2005-ben nyerte el a címet, s mint a kulturális főváros címre sikeresen pályázó városok az utóbbi években, nem csupán rendezvénysorozattal, de egy rendkívül összetett, kulturális alapú városfejlesztési vízióval nyerte el a zsűri tetszését. A kulturális főváros cím inkább városfejlesztési eszköztárat jelent immár, amely a zömmel másodvonalbeli, sokszor ipari múltú városok hosszútávú fejlődésének ad lökést. Ezt a célt szolgálta a Pécsett eltervezett öt nagyberuházás is: a konferenciaközponttal kombinált ezerfős hangversenyterem, a kulturális negyedként megálmodott Zsolnay gyártelep, az új időszaki kiállítótér, az integrált könyvtár, illetve a tucatnyi köztér és park átalakítása. És természetesen a 2010-re tervezett programok, a remélt nagy médianyilvánosság és a turistatömeg.


2010 közepén kevés látszik ennek az elképzelésnek a kibontakozásából. Látszanak ugyan a darabjai: az elkészült terek, az épülő/átalakuló házak, és hallani a programokról. Emlékezetesek továbbá a polgármesterek tragédiái és a felkészülés öt évének botrányai, amelyek időprésről, szervezeti káoszról, áttekinthetetlen pénzügyekről, adóssághegyekről szóltak. A Tálalón természetesen foglalkoztat bennünket az előtörténet, hiszen sokan kíváncsiak rá, miért nem valósultak meg időre a pályázat városfejlesztési elképzelései, és miért nem látványos az év programja. Ám 2010 derekán már időszerű megkérdezni azt is, miképp hozható működésbe a város új infrastruktúrája. Hiszen azt a jelenleginél nagyobb kulturális fogyasztói igényekre szabták – ám a kulturális főváros cím marketingpotenciálja elszalasztott lehetőséggé vált. Azaz: milyen lehetséges utak állnak egy város előtt, amelyet lekörözött az infrastruktúrája? Milyen működtetési-fenntarthatósági elképzelésekkel készül a város? Ki jár majd a Zsolnay Negyedbe és a Konferencia- és Koncertközpontba? Lesz-e Pécsből „kreatív város”?

A beszélgetés résztvevői:

Gauder Péter, a StudioMetropolitana NKft ügyvezetője
Horváth András, a Dél-Dunántúli Építészkamara elnöke
Merza Péter fejlesztési igazgató, Pécs2010 Menedzsment Központ
Nagy Csaba, Pécs MJV alpolgármestere
Somlyódy Nóra újságíró, a Pécs2010-ről szeptemberben megjelenő könyv szerzője

Az est kurátora Somlyódy Nóra, a moderátor Szemerey Samu.

Időpont: 2010. június 15, kedd, 19 óra
Helyszín: Iparművészeti Múzeum, aula

A belépés ingyenes.


Olvasivaló:

A nyertes pályázat

Gyűjtés az epiteszforum.hu-n

Beruházási tervek a hivatalos honlapon

Somlyódy Nóra: Álmoktól a megvalósulásig (I.) - Közterek és parkok rehabilitációja


Mi épül itt? - visszhang

Versenyképes városszövet - epiteszforum.hu

Kivételesen nem a jövőben megvalósuló projekt, hanem egy jórészt már lejátszott meccs volt a tárgya a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) Tálaló című beszélgetéssorozata május 20-i estjének. A Közép-Európa egyik legnagyobb (ha nem a legnagyobb) városmegújítási beruházásaként aposztrofált Corvin-Szigony projekt kapcsán az elmúlt 10 évben alighanem rekord mennyiségű szakmai egyeztetés, vita, pályázat és marketingakció folyt – hogy ennek ellenére sem csillapodtak le a kedélyek a Józsefvárost hosszában átvágó, szinte a tabula rasa módszerével élő koncepcióval kapcsolatban, az az egyébként különösebben sok kulisszatitokkal nem szolgáló beszélgetésen is kiderült.


Corvin sétány: jó vagy rossz példa? - fovarosi.blog.hu

De vajon jó lesz az új negyed? Hogy a réginél jobb lesz, az nem vitás. Annál gyakorlatilag még egy szekértábor is jobb. Nézzük, milyen kérdések, problémák merültek fel a projekt értékelésekor:
1) Hogy lehet az, hogy egy bevásárlóközpont kedvéért egy utcát kettévágnak a területen? - kérdezték többen is a vitaesten. És tényleg, ez megtörtént a Vajdahunyad utcával. A fenti légifelvételen is látszik: a bevásárlóközpont üvegteteje nem törik meg az utcához érve.
2) Én úgy látom, hogy az új negyed fő baja a túlzsúfoltsága. (2009-ben jártam is bent a Fontana Házban egy lakást megnézni. A belső udvar olyan szűk a ház magasságához képest, hogy érzetre olyan, mintha egy gödör falában lakna az ember. Túl sok a sötét lakás.) Erre azzal válaszoltak befektetői oldalról, hogy a szintterületi mutató itt 4,5-es (korábban 4 körülit terveztek), miközben a főváros 5,5-et engedélyez a területre, ráadásul - amivel ez a mutató nem számol - az utcák is kiszélesedtek, és a központi sétány is létrejött. (Futó Péter elmondása szerint a Futureal az ingatlanok árnövekedésének egy részét arra használta fel, hogy az egyre inkább kivonuló főváros helyett nagyobb részt vállaljon a közterületek kialakításában.) Ugyanakkor éles ellentét mutatkozik a Tömő utca elején felhúzott 9 emeletes Premier Ház és a szemközti Grund játszótér régi kis háza között. Az új házak egyáltalán nem követik a régiek léptékét, az egyensúly felbillent.

2010. jún. 1.

Mi épül itt? - a beszélgetés video anyaga

Tálaló - Corvin köz from kekvideo on Vimeo.

2010. máj. 25.

Mi épül itt? - a beszélgetés hanganyaga

A május 20-án lezajlott beszélgetés teljes hanganyaga meghallgatható itt:

Corvin tér

Olyan vitát ülhetett végig a csütörtöki közönség, amelyen kivételesen nem akarták felfalni egymást a kint ülők. Talán éppen ezért időnként fád és monologikus volt a társalgás Alföldi György, Futó Gábor, Koszorú Lajos, Kis Péter és Szemerey Samu között. Igazából azt hittük, a Corvin sétány genezisének elbeszélésén túlvagyunk, és bátran ki lehet vesézni az első harmad, a Corvin mozi és a Futó utca közt már látható (de még átadás előtt álló) eredményt mint építészeti és urbanisztikai jelenséget, a lehetséges kihatásaival együtt. Hiszen ha az ember sétányról olvas a promóciós anyagokban, de plázát lát a helyszínen, illetve a városszövet megőrzéséről olvas, de az átvágott Vajdahunyad utcával szembesül, akkor joggal kérdezi, mi is ez voltaképpen? E körül szlalomozott a társalgás, de mintha épp a látható dolog lett volna a szlalompályán a pózna, amit mindenki kikerül. Alföldi György és Futó Gábor, a városrehabilitációs projekt kitalálója illetve a beruházó cég vezérigazgatója a kezdeti elvárásokról és reményekről beszélt elsősorban, ami azt a benyomást keltette, hogy a zárványszerű kereskedelmi tömbök önmagukban nem, csak a rémes kiinduló helyzet és a valóban heroikus erőfeszítések fényében ítélhetők meg. A mérsékelten kritikus Kis Péter és Koszorú Lajos pedig a képlékeny jelen felé kanyargott.


Alföldi és Futó belefogtak abba a jobbára ismert nagy elbeszélésbe, amely a Corvin sétány születéséről illetve a Rév8 és a Futureal egymásra találásáról szól. Azaz arról, hogy a kilencvenes évek végén és a kétezres évek elején milyen mozgástere volt az önkormányzatnak a Corvin mozi - Szigony utca illetve a Práter utca - Üllői út közti városrész rehabilitációjával kapcsolatban. Itt senki sem akart lakást venni, és senki sem fektetett volna be, amennyiben az önkormányzat ragaszkodik a házankénti rehabilitációhoz. Az önkormányzat azt tette, hogy alapított egy céget (a fővárossal és kezdetben az OTP-vel közösen), a Rév8-at, amely kereste a megoldást a városrész problémáira: a lakáshelyzetre, a rossz imidzsre és gazdasági pozícióra. A Rév készíttetett egy kellően rugalmas szabályozási tervet, amelyről feltételezte, hogy vonzóvá teszi a területet az ingatlanfejlesztők számára – egyúttal előre meghatározta azokat az értékeket, amelyekről úgy vélte, hogy az emberek számára is kívánatossá teszik.

Két ingatlanfejlesztői pályázat és cégen belüli tulajdonosváltások után a Futureal lett az a – Futó Gábor szerint – „naiv” befektető, amely belement ebbe a mindenki által esélytelennek tartott projektbe. Futó szerint a Corvin mozi mögött „forradalmat” kellett csinálni, vagyis olyan léptékű és olyan összetett funkciókat tartalmazó fejlesztésbe fogni, amely képes behúzni a közönséget a sétányra (ehhez érdemes tudni, hogy az előző cégtulajdonos lakásokkal építette volna tele). És képes is ott tartani: ha a Corvin mozi mögötti kereskedelmi blokk behozza az embereket a területre, legyen okuk a sétány végéig is elmenni. Hogy ez működik-e vagy sem, voltaképpen ma is kérdés, és nagymértékben azon múlik, mi kerül majd a sétány másik végére. Ott a kezdeti tervek szerint a SOTE kutatásfejlesztési tömbje épült volna, jelenleg nyitott a funkciója (a koncepciótervet Zoboki Gábor készíti).


„Majd 10 év múlva meglátjuk”, „mindenkit türelemre intenék”, „bízom benne, hogy működik” – ilyen és hasonló fordulatok jelezték Koszorú és Kis részéről, hogy marha nehéz egy befejezetlen projektet megítélni, hát még nyilatkozni róla, ha némiképp szkeptikus az ember. Koszorú Lajos részt vett ennek a folyamatnak a legelején, amikor 1998-99 táján felmérték a Józsefváros különböző negyedeit és különféle jövőképeket vázoltak számukra. Ugyanő később a sétány (lényegében egyetlen) kritikusává vált, amikor 2005-ben opponálta a módosított szabályozási tervet. Ez a KSZT tette lehetővé magasabb szintterületi mutatók alkalmazását, és előrevetítette a sok kicsi lakás építését. Koszorú véleménye szerint összességében „nagyon kemény fordulat volt a kerület jövőképében, amely nem volt kellően szabályozva.” Nem határozott meg alapos építészeti követelményeket, és nem mutatta meg az irányát, hogyan épüljön össze az új városrész a megmaradóval. Ha Alföldiék célja éppen a kellő rugalmasság biztosítása volt, aminek a Magyarországon bevett szabályozási magatartás az apró részletekig korlátokat szab, akkor Koszorú éppen a lazaságban látta annak a veszélyét, hogy az új városrészből enklávé lesz. Hogy ez baj-e avagy sem, úgy vélte, ma nem dönthető el, ám „a mostani állapot alapján érdemes mélyen elgondolkodni a közeljövő beavatkozásain”.


Befektetői oldalról a befelé forduló térség kialakítása azonban éppenhogy cél volt 2005-ben. A sétányként kommunikált, ám az indulásnál és az érkezésnél „bedugózott” köztér már az adottságainál fogva is csak befelé fordulhatott. Futó az építészközönség előtt nem állította, hogy a Corvin „sétány” lenne, inkább „olaszos típusú térként” emlegette. Ez a bejelentés afféle breaking news volt, hiszen a projekt hivatalos kommunikációja továbbra is a fogalomzavart erősíti („élmény végigmenni a szabadtéri sétányra emlékeztető, üvegtetős áruházi utcán” – fogalmaz például a HVG-ben nemrég megjelent hirdetés szövege). 2005-ben a fejlesztők azt gondolták, egy téren, amely „beszívja az embereket”, inkább megteremthető a funkciók kritikus tömege, mint egy elől-hátul lezárt sétányon.

Ha már a sétány térré alakult, Kis Péter szerint az lenne a feladat, hogy a megváltozott helyzethez hozzárendeljék a megfelelő építészeti eszközöket. „Ennek kétségesek az eredményei. Megjelent egy olyan építészeti nyelv, ami tulajdonképpen nem kommunikál a környezetével.” A mozi mögött már látható nívós kereskedelmi építészet azonban forró kásaként kerülgetett téma volt. A fejlesztő arról beszélt, a környéken csak borzasztó és még borzasztóbb építészeti karakterekhez lehet illeszkedni. Kis viszont az általa tervezett Práter utcai ház példájával burkoltan arra utalt, a környék építészeti karakterelemeiből, mítoszaiból merítve is lehet házat tervezni. Itt tehát nem illeszkedésről, hanem analízisről és inspirációról van szó. Alföldi elzárkózott attól, hogy építészetről beszéljen, és Futóval együtt a kezdeti időkben (2004-5 tájban) nagy nyilvánosságot kapott nemzetközi építészeti konzultációsorozatról, összeeresztett majd egymással összevesző magyar top-építészekről, és az ennek nyomán kiadott építészeti kézikönyvről beszélt. Az a folyamat praktikus értelemben nem volt célravezető (ma már költői kérdés, hogy mi lett volna célravezető?). Mégis példaszerű volt: hiszen nemcsak arról szólt, hogy egy ekkora léptékű fejlesztésnél megkerülhetetlen az építészszakma, de arról is, hogy a köz által privát kézbe adott városrehabilitáció már csak a léptékénél fogva is közügyként kezelendő.


És hogy mi lesz most? A fejlesztő a jövőben megpróbálja feloldani a zárványhelyzetet, úgy, hogy minden irányban megkísérlik összefűzni a városrészeket: az Üllői út felé homlokzatfelújítással és homlokzati jelekkel, keresztben pedig a Futó, és később a Szigony utca továbbfejlesztésével. Ennek a törekvésnek a Vajdahunyad utcát megszüntető folyosó éppenséggel ellentmond, de az erre vonatkozó kérdés a levegőben maradt. Kis Péter valószínűleg igazat mondott, amikor felhívta rá a figyelmet, hogy „a gondolkodásmód és a kifejezésmód összekeveredik az emberek fejében.” Vannak a nagy víziók, majd formába öntik őket – és ahogyan a mesében is, ekkor derül ki, hogy az ajtórésben megjelent fehér láb nem a kisgidáé, hanem a nagy farkasé, csak lisztbe dugta.

S.N.

(Fotók: Réthey-Prikkel Tamás)

2010. máj. 19.

szolg. közl.

A meghívottak végleges listája:

Alföldi György, a Rév8 Zrt vezérigazgatója
Futó Gábor, a Futureal Csoport vezérigazgatója
Kis Péter építész
Koszorú Lajos városépítész

2010. máj. 14.

Mi épül itt?

A soron következő Tálalót végre nem elbukott, bukásra ítélt, vagy arra minimum esélyes, a köz részvételével zajló beruházásról rendezzük, hanem egy minden jel szerint megvalósulásra ítélt városrehabilitációs projektről. Végre lehet arról beszélni, hogy Budapesten huszonöt év tervezés és némi fékezett habzású nyilvános beszéd után egy nagyszabású projekt első megvalósult lépcsője mit mond el ennek a városnak a jelenidejéről, és mit vetít előre. Mi épül voltaképpen a Corvin mozi és a Szigony utca között?

A meg nem valósult projektek városában, Budapesten, egy építészeti tekintetben feltétlen aktivitásra készülő új városvezetés hatalomra lépése előtt mindenképpen időszerű mérlegelni, ami a Corvin mozi mögött történt. A Corvin sétány (leánykori nevén Corvin-Szigony projekt) egyszerre a városrehabilitáció második megvalósuló modellje a ferencvárosi után – még ha a dózeres rehabilitáció kritikusai el is vitatják tőle ezt a megnevezést –, azaz második hivatkozási pontja a városszövet minden ezután következő nagyléptékű átalakításának. Másfelől lenyomata annak is, hogy a hazai építészszakma mire képes és mire hajlandó a fővárosi önkormányzati rendszer és egy radikálisan új szerepet vállaló befektető által teremtett peremfeltételek között. Az eddig véleményt mondók legalábbis szkeptikusak a városrész jövendőbeli identitását illetően (lásd még Grund-díszletek, tűzfalak és fedett promenád), de optimisták is egy elvárt építészeti minimum következetes teljesítése miatt.

Ennek a huszonkét hektárnak huszonöt éves a dilemmakrónikája. Szűken nézve kétezervalahány, zömmel embertelen körülményeket teremtő lakás és lakóik sorsa, tágabban nézve irodalmi és filmes mítoszok, a kulturális emlékezet helye. De azt is mondhatnánk, ez maga Budapest története, minden rendszerváltás előtti és utáni kérdésével és kételyével. Negyed évszázad alatt ez a szlöm a megőrzött városnegyed és a rajta keresztülcsalinkázó zöld ösvény gondolatától jutott el a néhány megtartott épülettől eltekintve vadonatúj bevásárló-, iroda- és lakónegyedig, amely építészeti nívóval és a közterekkel való bánásmóddal – mindenekelőtt a városszövetet átvágó „legek” promenádjával – különbözteti meg magát más fejlesztésektől. De vajon csupán „fejlesztés” marad vagy működő városrész lesz belőle? Kiknek épült? Mennyiben modellértékű mint városrehabilitációs példa? Mit reprezentál az építészete? Zárvány marad vagy diktálni fog, vagy netán mindkettőt egyszerre?

Meghívottak:
Alföldi György, a Rév8 Zrt vezérigazgatója
Futó Gábor, a Futureal Csoport vezérigazgatója vagy Tatár Tibor, a Corvin Sétány projektigazgatója (hamarosan eldől)
Kis Péter építész
Koszorú Lajos városépítész

Az est kurátora Somlyódy Nóra, a moderátor Szemerey Samu. A beszélgetést az Iparművészeti Múzeumban tartjuk, 2010. május 20-án, csütörtökön, 19 órától. A belépés ingyenes.

Olvasnivaló:

Építészfórum gyűjtés

Somlyódy Nóra: Édes grundok - Ingatlanfejlesztés a Józsefvárosban, 2005.10.13.

Somlyódy Nóra, Szemerey Samu: Értelmiségi könnyek nélkül. Interjú Alföldi Györggyel, 2005.03.29.

Kovács Dániel: Zárt objektum: az épülő Corvin Sétány, 2009.08.25.

Szemerey Samu: Promenád a grundra - A rettentő Corvin Sétányról, 2010.01.28

Alföldi György: A változás igénye - Még egyszer a Corvin Sétányról, 2010.02.25.

Brückner Gergely: Szigonytámadás, 2010.03.25.

Nemes András: Corvin Irodák I. - semmi hamis ígéret, 2010.03.30.


2010. máj. 12.

Szép Mű - a beszélgetés videója

Tálaló - Szépművészeti Múzeum from kekvideo on Vimeo.

2010. máj. 10.

SZÉP MŰ - a beszélgetés hanganyaga

A április 27-én lezajlott beszélgetés teljes hanganyaga meghallgatható itt:

1. rész:

2. rész:

2010. máj. 3.

SZÉP MŰ - sajtóvisszhang

Szépművészeti múzeum: úton a rossz megoldás felé - hg.hu

"Az érdeklődők nagy száma mellett az is örvendetes, hogy a meghívottak egyvalamiben egyetértettek: a demokratikus diskurzus fontosságában. A probléma csak az, hogy ezt jóval előbb kellett volna elindítani. A frontvonalak ugyanis a bővítés kérdésében beállni látszanak, és nem oldja őket a jelenlegi, mindkét fél számára problémás kompromisszum sem."

Kell-e pelenkázó egy modern múzeumba? - nol.hu

"Baán László főigazgató a kritikák hatására márciusban más bejárati megoldás megtervezését kérte Karácsony Tamás építésztől. Ez már folyamatban van. De a vita ezzel nem ült el, sőt. Most olyan kérdések körül folyik, hogy a Hősök tere kialakult egységét szabad-e megbontani modern építészeti elemekkel, kellenek-e azok az új funkciók a múzeumnak, amelyeket a bővítmény tartalmaz?"

Az elKÉKülőben levő SZÉPMŰről - Építészfórum

"A fentiekből egy valami kristálytiszta – ami majdnem minden egyes kiemelt közberuházásnál előjön. A „magyar recept” valami érthetetlen (érthető?) demokratikus deficit miatt végletesen különbözik a klasszikus európaitól, és ez végül valahogy mindig a kudarcok, a botrány, az arcvesztés felé sodor minden önmagát exponáló szereplőt, akik ennek ellenére nem vonják le a konzekvenciákat."

Bővítés, sokadik szuszra - Magyar Nemzet

Taps - nol.hu

"Ilyennek képzelem a régi vígoperai premiereket: nevetés harsan, taps dördül, amikor a kedvenc énekes perdül a színre, aztán szolid pfujolás, ha az ellentábor üdvöskéjén a sor. De semmi vész, ilyenkor a nézőtér másik fele lendül akcióba."

A változás metaforája - Revizor kritikai portál

"Anélkül, hogy egy egész praxis minden csínját-bínját hirtelen távoktatás formájában elsajátítanánk, el kell ezt hinnünk, hiszen kiváló építésztől kaptuk a választ. A bizalom azonban e tájon gyenge kis virágszál, az első fuvallatra megadja magát. Hát még, ha a nemzeti múlt erős bástyái felől fúj a szél, akkor törik, de azonnal. Abban a kérdésben, hogy vajon a Szépművészeti Múzeum mint műtárgy elvisel-e bármiféle változtatást, nagyon eltérőek az álláspontok, és nehéz a hitvitában érveket találni."

2010. ápr. 30.

Régen Minden Jobb Lesz

Aki arra készült, hogy vér fog folyni a Szépművészeti földalatti bővítéséről rendezett vitán, annak csalódnia kellett kedden. Szerencsére. A publicisztikákban és a fórumokon zajló éles ütközetek a nyílt színen letekert hangerővel, visszafogott indulatokkal kibontakozó vitává finomodtak, amelyet időnként a közönség kurblizott fel tapssal, beszólásokkal és a bizarr pillanatokban pfújolással. Kellemetlen persze, hogy minderre legalább hároméves késéssel került sor, ám jó tudni, hogy mekkora kereslet van rá: ez az építészeti-művészettörténeti-intézménykritikai vita a Szépművészeti látogatóközpontjának tervezése ürügyén képes volt olyan heves reakciókat kiváltani, mintha a saját előszobánk átalakításáról lenne szó.
Mindez közismerten azért történt így, mert – mint már annyi esetben – ezúttal is kimaradt a közberuházások tervezésének az a nem jelentéktelen lépcsőfoka, amely hozzáférhetővé és átláthatóvá teheti az uniós pénzek hatására formálódó motivációkat és lehetőségeket. A Szépművészeti esetében az uniós bürokrácia és a pénzhiány szolgált hivatkozási alapként a nyílt, nemzetközi tervpályázat mellőzésére és egy állami tervezőintézmény kijelölésére. Ezzel kapcsolatban nem először elkerülhetetlen kérdés, vajon jogszerű és előremutató-e az állam részéről tervezővállalatot működtetni a központi megbízások végrehajtására, amelyek keretében az sem egyedülálló – a Szépmű is példa rá –, hogy a megbízás végül magántervezői praxisba vándorol át. Kérdés az is, hogy az építészszakma ismét szembeköpte-e magát akkor, amikor jeles tagjai részt vettek a tűzoltásban, és kiváltották a fenti eljárásban született, rossznak bizonyuló tervet. Karácsony Tamás szerint nem esett csorba a szakmai tisztességen: „miközben úgy tűnik kívülről, hogy ássuk a magunk gödrét, ez egy ezerszer hitelesebb ügy” a Nemzeti Színházénál – mondta a vitán Szemerey Samu kérdésére, ami egyúttal arra is rávilágít, hogy léteznek árnyalatok a kijelöléssel rosszul megterveztetett magyar közberuházások helyrepofozásán belül is. Idén februárban, a kiskapukon átjutva ott feküdt az asztalon a kész és sokak örömére jó, ám egy lényeges ponton, a lépcsőbevágás miatt kifogásolt terv – amit hamarosan lesöpörtek az indulatok arról az asztalról. Jelenleg ott tartunk, új terv készül, lépcsőbolygatás nélkül, vélhetőleg akkor is, ha Baán László nem múzeumigazgatóként, hanem államtitkárként folytatja a pályafutását. Noha ebben – a főigazgató kurta és furcsa közbeszúrása szerint – „egy ember illetékes ma Magyarországon”.
A fenti előzmények nyomán egyenes úton kibontakozó dráma természetesen mindenkinek másról szól. A tervező Karácsony Tamás számára az a dráma, hogy a márciusban lefújt építészeti terv térszervezési logikája nagyon jó volt, ahonnan „csak visszafelé van út”. Mások szerint az a dráma, ami a maguk saját különbejáratú múzeumképei felől nézve nem úgy alakul, ahogy szerették volna. Ez az épület hol a tizenkilencedik századi múzeumépületek múzeumaként, eredeti pompájában visszaállítandó épületként jelent meg kedd este, hol a mai múzeumok nemzetközi térképének egyre elismertebb szereplője, hol a város folyamatosan változó jelentésű pontja, ahol a mindenkori közös dolgok bemutatásának van helye, és amelynek a közönsége maga is követelésekkel él vele szemben.

Baán László ezúttal is egy 21. századi európai múzeum – közelebbről nem definiált – ideájáról beszélt, amely egyaránt teljesíti a múzeumokkal kapcsolatos régi és új elvárásokat. A konkrét helyzet meglehetősen egyszerű szerinte: az uniós forrásokból turisztikai jellegű bővítésre jut pénz, nem rekonstrukcióra – le lehet mondani, de akkor nem teljesül se az egyik, se a másik. Székely Miklós, a fiatal művészettörténészeket tömörítő Centrart Egyesület elnöke (a Ludwig Múzeum munkatársa) a régivágású muzeológusok vaskalaposságával a konzerválás helyeként definiálta a múzeumot – vele tartott Barkóczi István, a Szépművészeti egykori muzeológusa. Az ő múzeum-víziójuk megvalósításához létezik prioritási sorrend, melyben a bővítésnél és a látogatókat kényeztető szolgáltatásoknál előrébb való a lepusztult terek rekonstrukciója és a muzeológiai funkciók kiteljesítése. György Péter véleménye ehhez képest igazán radikálisnak számított: a múzeumnak nemhogy szabad, de egyenesen kötelező reflektálnia a saját történetére és a jelenkorra, hiszen nem tehet úgy, mintha a történeti időn kívül létezne. Ezt a lépést amúgy a legtöbb múzeum megtette az elmúlt húsz évben.
Két másik, a Tálalón is terítékre került, több vonatkozásban hasonló ügyet – a Szent György tér és a székesfehérvári nemzeti emlékhely esetét – évek óta kísérik viták, de e két esetben a megőrzési-fejlesztési ambícióknak zavaróan sok a gazdája, ötletadója. (Az előbbi a lefújásig, az utóbbi a lefújás határáig jutott el.) A két példától eltérően a Szépműnél a gazda helye betöltött. Aki nem jártas a művészettörténészek berkeiben Baán László kinevezése óta zajló diskurzusban, talán nem is érti, egy kortárs építészeti terv miért nyitja meg a kortárs múzeum intézményének definiálása körüli másik vitát, amely elválaszthatatlan a blockbuster kiállítások kétséges jövőjének firtatásától. És azt sem érti feltétlenül, ez a vita miért torkollik oda, része-e egy múzeumnak a pelenkázó és az önkiszolgáló étterem. A különféle diskurzusok Székely Miklós mondatában találkoztak össze, miszerint a „tervek valóban kulisszává változtatják a bejáratot, véleményem szerint beteljesítve az intézmény évek óta tartó kulisszává válását”. Itt van tehát Magyarország egyik legjelentősebb múzeuma, amelynek kortárs szerepét a jelek szerint (lásd még: taps) távolról sem övezi konszenzus – akkor miért várnánk, hogy az épület kortárs bővítésének ténye és módja megkérdőjelezhetetlen legyen?

A kortárs építészet szereplehetőségei hol szűkek voltak, hol még szűkebbek a vita során. Székely Miklós visszament egy tíz évvel ezelőtti tervig, amely ismeretei szerint megfelelően kijelölte volna a múzeum fejlesztésének irányát és az építészet szerepét. Ez alapján elvégezhető lett volna a háborús károkat még mindig magán viselő Román csarnok rekonstrukciója is, ám a tervet lefújták. (Baán László annak idején gazdasági államtitkár volt, állítása szerint nem ismerte az ügyet.) Barkóczi István több tiszteletet követelt az épületnek, a kihasználatlan terek felmérését, a több mint húsz éve zajló, az épületet „labirintussá” változtató rekonstrukciós munka értékelését. A kortárs építészet megjelenése ennek tükrében nem más, mint önkényes jelhagyás a Hősök terén. Önkényességről szó sincs György Péter értelmezésében. A múzeum története „a hozzányúlások története”, az egyetlen kérdés, hogy építészetileg hogyan reflektál rá. Karácsony terve megtükrözi a portikuszt – és ez elegáns. A tervező szerint a reflexiójuk teljesen egyértelmű: határozottan nem az ego önkényes megnyilvánulása vezérelte, hanem az épület eszköztelen, érzékeny kiegészítésének szándéka. „Nem tettünk hozzá, nem vettünk el belőle. Bevágtunk és lebillentettük. Vissza lehet billenteni.”
Bizonyos kérdések végiggyűrűztek a beszélgetésen, majd a levegőben maradtak – ennek a vitának is ezek voltak a legérdekesebb másodpercei. Baán László kitartóan firtatta a szükséges illetve szükségtelen múzeumi funkciók mibenlétét, míg el nem érkezett a pelenkázó száműzésének pillanata a múzeumokból. Szemerey Samu többször próbálta visszakanyarítani a beszélgetést oda, antagonisztikus-e az ellentét a látogatóközpont építése és a múzeum kívánatos fejlődése között, vagyis gátolja-e a bővítés a múzeum kibontakozását? Kedd este a vita megállt ezen a zavarbaejtő ponton. A válaszok hiánya arra utalhat, hogy bár az építészet a csatatér, ahol megvívják az intézménypolitikai harcokat, de hogy mik a valódi ügyek, azt jótékony homály takarja.

S.N.

Előzmények

Ráday Mihály: Lék a lépcsőn, 2010. február 22. http://nol.hu/lap/forum/20100222-lek_a_lepcson
Sisa József: Homlokzatból kulissza: nem lehet ezt másképp megoldani? 2010. március 12. http://epiteszforum.hu/node/15361
Dávid Ferenc: Hozzászólás Sisa József Homlokzatból – kulissza c. írásához, 2010. március 13. http://artportal.hu/aktualis/hirek/david_ferenc_hozzaszolas_sisa_jozsef_homlokzatbol_kulissza_c_irasahoz_velemenyek_a_sz
Rieder Gábor: Dizájnerek vagy barbárok, 2010. március 15. http://artportal.hu/aktualis/hirek/dizajnerek_vagy_barbarok
A CentrArt Művészettörténészek Új Műhelye Közhasznú Egyesület állásfoglalása a Szépművészeti Múzeum bővítéséről, 2010. március 22. http://epiteszforum.hu/node/15430
Barkóczi István: Muzeológusi gondolatok a Szépművészeti Múzeum bővítése kapcsán, 2010. március 23. http://epiteszforum.hu/node/15429
Az ICOMOS állásfoglalása a Szépművészeti Múzeum bővítésével kapcsolatban, 2010. március 26. http://epiteszforum.hu/node/15482
Endrődi Gábor: Műveltség, együttműködés, béke. 2010. április 6.http://1100sor.110mb.com/index.php?mod=mostolvastam&ite=o0018
György Péter: Kié itt a tér? 2010. április 16. http://www.es.hu/?view=doc;25678

2010. ápr. 19.

SZÉP MŰ

Ha eddig csak térképen satíroztunk volna, akkor sem nagyon maradna más jelentős köztér és közintézmény a Tálaló lehetséges listáján. Egy éve pedig ki látta előre azt a vihart, ami februárban kerekedett a sajtóban a múzeum bővítése körül?

A Szépművészeti Múzeum földalatti bővítése 2005 óta van terítéken, és 2007-ben vált kiemelt, uniós finanszírozású beruházássá. Tervpályázatról szó sem esett, viszont a már elkészült terveket 2008-ban kiváltották egy meghívásos "tervverseny" keretében. Ennek nyerteseként Karácsony Tamás készítette el a bővítés tervanyagát. Az általánosan kiválónak ítélt koncepciót illető kifogások akkor mellékesnek bizonyultak: a terv alapvető módosítás nélkül alakult tovább, a kritikus hangok elhallgattak. Idén tavasszal azonban elszabadultak az indulatok. Ráday Mihály publicisztikája nyomán korábban alig látott intenzitású vita indult meg, elsősorban az építészeti tervek néhány meghatározó részletével kapcsolatban, de tágabb körben az egész beruházás intézményi, kultúrpolitikai szerepét illetően is.

A Szépművel teljesedik be a hazai szimbolikus jelentőségű közberuházások sora, ahol meglepően(?) hasonló minták fedezhetők fel az eljárások lebonyolításában és a résztvevők által elfoglalt szerepekben. A legjobb alkalom lesz tehát, hogy összefoglaljuk, hogyan is kezeljük itthon nemzeti kulturális, épített örökségünket és megvizsgáljuk, lehet-e mindezt másképp, intelligensebben, átgondoltabban folytatni? Lehet-e az előttünk húzódó tájra másként tekinteni mint lövészárkok rendszerére, vagy kivehető-e egyáltalán, hogy melyikben ki ül? Valamint itt, ahol most nézelődünk majd, mire is céloznak?

Lépcsőre? Bevágásra? Lékelésre? Bedöntésre? Homlokzatra - illetve átalakításra,tönkretételre, felsliccelésre, eltorzításra, netán továbbépítésre? Illetve a bejárati építmény - ez most akkor védelmet nyújt, megnyitja a teret, eltorzítja a teret, bevezet a múzeumba, kitakarja a múzeumot? valamint otromba, kecses, kortárs, lejárat, jel, monstrum, ami tekeredik, vagy csupán épül? Ez-e valóban a legfontosabb kérdés? Egységes, fennkölt kompozíció a Hősök tere, vagy különféle csatározásokban született történelmi kalandpark? Miről beszélünk?

Szimbólumokat mindenki nagy kedvvel olvas térre és homlokzatra, tervre és kompozícióra, de keveseket érdekel, hogy az általuk elmondott történet milyen programra, struktúrára, konkrét térbeli helyzetre feszül rá. Az építészet itt - és a Tálaló eddigi lajstromában többnyire - puszta harctér: a közeg, ahol az intézményi, kultúrpolitikai és egyéb csaták lezajlanak. Csoda, ha senkit nem érdekelnek igazán az építészek és az ő terveik?

Lehet, hogy a sokféle hangon vitatott változásban nem is a mai kor névjegye a kérdés - talán inkább az, hogy mik lehetnek ma egy múzeumi közintézmény feladatai, és ezeket hogyan töltheti be? Még inkább - kik töltik be? Hogyan is értelmezhetjük ma a nagy elbeszélések jegyében fogant szimbolikus köztereinket?

Jöjjenek velünk együtt a Szépműbe, ahol megpróbáljuk összerakni ezt a szétbombázott történetet, eposzi jelzők helyett eposzi szereplőkkel, idegenforgalommal, bővítéssel, helyreállítással, a legújabb tervekkel és több generáció véleményével együtt.

Meghívottaink:

Baán László - a Szépművészeti Múzeum igazgatója

Barkóczi István - muzeológus, művészettörténész

György Péter - esztéta, médiakritikus, egyetemi docens

Karácsony Tamás - Ybl-díjas építész, a múzeumbővítés tervezője

Székely Miklós - művészettörténész, a CentrArt elnöke

Az est kurátora Somlyódy Nóra, a moderátor Szemerey Samu. A beszélgetést kivételesen a Szépművészeti Múzeumban tartjuk, 2010. április 27-én kedden 19 órától. A belépés ingyenes.

2010. márc. 25.

Múlt: Idézés - Sajtóvisszhangok


"A Kortárs Építészeti Központ Tálaló című beszélgetéssorozatának március 18-i estjét a kurátor, Szemerey Samu Vargha Mihályra, az Építészfórum nemrég tragikus hirtelenséggel elhunyt főszerkesztőjére emlékezve kezdte meg. A vita a nemzeti emlékhelyként emlegetett székesfehérvári Szűz Mária prépostsági templom maradványainak jelenlegi helyzetével és jövőbeli sorsával foglalkozott."


A Nemzeti Emlékhely nem lehet vurstli - NOL

Nyilvánvaló, hogy a közízlésnek jobban megfelelne egy rekonstruktív, múltidéző megoldás, a baj csak az, hogy építészeti rekonstrukciónak jelen esetben esélye sincs, mert a földből ugyan rengeteg eredeti kő került elő, de alig van egy-kettő aminek a pontos helyét tudnánk, hangoztatta Biczó Piroska régész, s hasonló okokból a rekonstrukciós próbálkozás ellen érvelt Marosi Ernő művészettörténész is.


Fővárosi Fórum az Emlékhelyről - Fejér Megyei Hírlap

Szabó Zoltán bemutatta a bazilika metszetének felépítéséről szóló tervét, Csomay Zsófia, az ötletpályáazt első helyezettje is vázolta elképzelését. A találkozó elsősorban abban segíthetett, hogy a fővárosi szakma is megismerje a Nemzeti Emlékhely problematikáját. Többen értetlenségüknek adtak hangot, miért nem halad előre a méltó megvalósítás.


2010. márc. 21.

Nemzeti Tető, Nemzeti Metszet, Nemzeti Uzsonna

Aki azt gondolta, hogy a megépített és lebontott tetők, tervpályázatok, egyénileg kezdeményezett tervek, közösen kibővített álombéli kalandparkok, illetve felkérésre készült terv-alternatívák után a 2009 őszi pályázat végre megnyugtatóan rendezte a székesfehérvári Nemzeti Emlékhely jövőjét, természetesen tévedett.


Mindenek előtt: ez a nemzeti emlékhely nem is Nemzeti Emlékhely. Ahogy azt Mezős Tamás a definíciót firtató körkérdésre adott válaszában elmondta, a magyar jogrend egyetlen ilyen helyszínt ismer, mégpedig a budapesti Hősök terét. Ez ugyan nem tisztázta, hogy az emlékhely fogalma mit is takar, de ahogy a ritkán hozzászóló, viszont rendre az este legfontosabb kijelentéseit elmondó Demeter Zsófia megjegyzéséből kiderült: “...egy példánk van, most próbálunk egy másikat csinálni.”


Az emlékhely mibenlétére adott válaszokból egyébiránt a vitában elfoglalt pozíciók is szépen kirajzolódtak: úgy tűnik, az emlékezet rítusai feletti kontrollra legalább olyan igény van a magukat kompetensnek tartó szakmákban, mint az építészeti emlékek hiteles helyreállításának biztosítására. Marosi Ernő a Pierre Nora által bevetezetett lieu de memoir fogalmával érvelt úgy, hogy az emlékezéshez elegendő a puszta hely megléte: ez szerinte se nem szakrális, se nem spirituális fogalom. Azzal azonban már nem értett egyet, hogy itt Miklósi Gábor vagy a város bármely lakója és látogatója a köveken ülve és szemlélődve az uzsonnáját is elfogyaszthassa, mert “a templomban sem szokás görkorcsolyázni” (taps a közönségből). Csomay Zsófia ugyanakkor épp ezt a kettősséget emelte ki: jelen állapotában a feltárás halott, üres tér a város közepén, bármilyen fontos is. Ezért lényeges, hogy a védelmen és a kutatási terület biztosításán túl a mindennapok részévé is válhasson, mert csak így válhat az elmékezés élő területévé. Mezős Tamás a spiritualitást mint egyedül használható eredeti minőséget emelte ki az emlékhellyel kapcsolatban: erre, és az értelmező bemutatásra lehet alapozni ennek a kialakítását, különben a romok látványa nem lesz több, mint “nemzeti prézli”. Ezt a felvetést pedig Szabó Zoltán használta fel saját, sokat vitatott elképzelésének védelmére, hiszen mi mást tenne a hatalmas, fiktív metszet-építmény: “ámulatba ejt és segítő értelmezést nyújt az eredeti vívmányok nagyszerűségének mértékével kapcsolatban”. Az ásatást 1993 óta vezető Biczó Piroska pedig lakonikusan úgy értelmezte a kérdést, hogy az emlékhely önkényesen választott elnevezése arra jó, hogy mindenki azt társítson hozzá, amit szeretne.


A helyreállítás hitelességének problémája hasonlóan szövevényesnek bizonyult: a Velencei Charta irányadó elvei ebben az esetben a szokványosnál is rugalmasabbak, illetve irrelevánsabbak, hiszen a leletek pontos pozícióiról, kapcsolatairól és funkciójáról gyakorlatilag csak elvi rekonstrukció szintjén lehet nyilatkozni. Biczó Piroska szerint ebben a helyzetben a megfelelő megoldás az ilyen felvetések és a leletek múzeumi bemutatása, miután az időben is változó elméletek (“mindegyik régésznek megvolt a saját Nagy Lajos-kápolnája”) helyszíni rögzítése garantáltan félrevezetné a kutatást és a közönséget is. Mezős Tamás is a rekonstrukció erősen behatárolt alkalmazhatóságát emelte ki, hiszen ez utóbbi ott végződik, ahol a hipotézisek elkezdődnek - szerinte a legfontosabb hozzáállás itt az alázat és a kulturáltság, amit amúgy a 2009-es pályázat díjazott munkái sokféleképpen és tanulságosan közelítettek meg. A vita itt nyilvánvalóan a jelenleg építési engedéllyel bíró Szabó-féle tervekre fókuszálódott, hiszen akárhány egyeztetés is zajlott, a védőtetőre épített és az építész szerint szobrászi-absztrakt, szinte mindenki más szerint túlzóan valóságos és spekulatív metszet-építmény nyilvánvalóan uralja az Emlékhellyel kapcsolatos összes véleményt. A helyszínt hosszú ideje kutató és a romokról vitathatatlan szakértelemmel nyilatkozó építész terveiben a látványos következetlenség épp ezen a ponton mutatkozik meg: a terület védelme és bemutatása gyakorlatilag semmilyen folyamatosságban sem áll a változó magasságban fölé építendő zárt és klimatizált kezelt védőtető és a rajta álló hatalmas, historizáló szimbolikájú szerkezet látványával. Ez utóbbiról egyébként csak korábbi változatok látványtervei voltak láthatók a beszélgetésen - képi anyagként a bemutató kronologikus vetítés után csak Csomay és szerzőtársa, Nagy György részletes látványterveit ismerhette meg a közönség (Szabó terveit előzetes kérésünk ellenére nem kaptuk meg). Az őáltaluk felvázolt térstruktúra úgy mutatná be az ásatásokat hogy egyben lehetőséget teremt a további és ismeretlen kimenetelű kutatásra, miközben a lehető legkevesebb eszközzel alakítja ezeket városi térré, pusztán a természetes fény alkalmazásával utalva az egymásra rakódó különböző korszakok együttállására.


Marosi Ernő meglehetős vehemenciával utasította el az összes tervváltozatot - szerinte elkerülhetetlen és rendkívül káros minden ilyen építkezéssel a történelmi giccs és a vurstlihangulat megjelenése, és miután a helyszínen az egyetlen feladat a romok védelme lenne, üdvözölte a Királyi Séta projektet, mondván: az az összes vulgáris és alpári igényt kielégíti majd és egyben le is veheti a hasonló terheket a valóban értékes területekről. Az akár szimbolikusnak is tekinthető városfejlesztési gesztus, ami a Vidámparkot Történelmi Kalandparkra cseréli, kétségtelenül leírja a székesfehérvári elképzelések világképét: ahogy az elmúlt években megjelent helyi és országos sajtóbeli cikkekben, úgy az egész vita során is érezhető volt a városi politika által vélhetően nagy lehetőségként kezelt program és a valóság vagy a plurális emlékezet problémás viszonya. A nagy gesztusokra vágyó (és a helyi sajtóban “méltó emlékhely” eposzi jelzőt megteremtő) gondolkodás nyilvánvalóan könnyebben azonosul a látványos, könnyen érthető formai utalásokkal operáló építészettel, mint azzal, aminek célja a minimális beavatkozás és a láthatatlanság megközelítése. Ez már a korábbi épületek tárgyalásánál is előkerült: a mindenki által referenciaként előhozott Lux és Aba-Novák-féle 1938-as záró építmény és kiállítás részben az alázat és a józan tervezői gondolkodás fokmérőjeként, részben viszont a mai kor igényeit kielégíteni már nem tudó szerénység emlékműveként jelent meg a vita során. Ebből a szempontból tényleg könnyű a KÖH vagy a művészettörténész és építész szakmák tiltakozó megmozdulásait lobbitevékenységnek vagy akadékoskodó gáncsoskodásnak tekinteni, bár ez ugyanannyira nem segít hozzá az érvek és a kor kérdéseinek a jobb megértéséhez, mint az elkárhoztatott szakmagyakorlók időnkénti kategorikus merevsége.


Ilyen értelemben a vitára megint csak Demeter Zsófia tett pontot: elmondása szerint a Királyi Séta és azon belül a Nemzeti Emlékhely egy 2008. augusztus 25-i megyei közgyűlési határozat szerint támogatással bíró, azon 44 és 56 százalékban osztozó nagyprojekt, valamint, az építészeti jel-emlékművet illető kikötésekkel ugyan, de a jelenleg építési engedéllyel bíró terv Szabó Zoltáné. A közönség kérdései is leginkább erre a problémára irányultak: ha a pályáztatás nélkül megszületett terv szakmai kritikái kevéssé érdekelték az engedélyező hatóságokat, és ha a KÖH az utólagos pályázat első helyezettje mellett tette le a voksot, akkor egyrészt melyik változat fog megépülni? És másrészt, ha a városnak ennyire nincs elképzelése arról hogy mit akar, akkor miért kell újra és újra az építész szakmát így csőbe húzni? A válaszok idén áprilisra tették a legújabb végleges döntés idejét, de a résztvevők tanácstalansága leginkább arra utalt, hogy ez a döntés sem szükségképpen az eddigi viták és érvek tanulságai alapján fog megszületni.


(fotók: Kocsis Ferenc)


Múlt: Idézés - a beszélgetés hanganyaga

A március 18-án lezajlott beszélgetés teljes hanganyaga meghallhatható itt:

2010. márc. 12.

Múlt: Idézés

A székesfehérvári Nemzeti Emlékhely története az a sztori, amit egy érdeklődő idegennek elmesélve biztosak lehetünk abban, hogy a magyarság közelmúltbeli ön- és világképéről minden lényegeset elmondhatunk. Kár, hogy az illető az égvilágon semmit sem értene belőle.

A magyar történelem egyik legjelentősebb reprezentatív épületéből, a székesfehérvári koronázó templomból már a 19. század is csak a török hódoltság utáni romokat látta, amik évről évre koptak el a kőkitermelésből bevételt szerző és építkező város értékes telkén. A helyszín jelentőségét minden beszámoló kiemeli, együtt említve a magasztos emlékeket a zavarba ejtő állapotokkal - és ez a helyzet többé-kevésbé a mai napig változatlan. A három nagy hullámban megindult és rendkívül gazdag leletanyagot feltáró régészeti kutatások eredményeit utoljára az 1930-as években láthatta a nagyközönség méltó keretek között bemutatva, miközben a felszínre került romokat folyamatosan pusztítja az időjárás és a gondozás hiánya.


Az áldatlan állapotok rendezésére az 1980-as évektől számos elképzelés, pályázat és javaslat született, amik a romok lefedését és a leletanyag konzerválását szinte minden esetben egy nagyobb küldetés részeként értelmezték. Az elképzelések egy a magyar nemzeti identitásnak állítandó, szimbolikus jelentőségű emlékhelyet vizionáltak, ahol a magyarság dicső történelme és jelenkori ambíciói egy történelmi emlékek által hitelesített és megszentelt közegben kapcsolódhatnak össze a nagyközönség okulására. Egy biztos: a Nemzeti Emlékhely koncepciója a város politikai vezetésének pártoktól független támogatását élvezi, akik a projektben szemmel láthatóan nem csupán idegenforgalmi kitörési lehetőséget látnak, hanem egyfajta, az egész nemzet jövőjét illető missziót is.



A problémák persze ezen a ponton sűrűsödnek össze: az össznemzeti jelentőségű program ugyan bekerült a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség kiemelt projektjei közé, de a konkrét javaslatokra érkező igen heves műemlékes, művészettörténész és építész szakmai kritikák nyomán a tartalom évek óta bizonytalan. A város egészére kiterjedő programcsomagban gigantikus középkori városmakett, illetve a vidámpark helyére tervezett történelmi kalandpark szerepel, de ezek szerepe a Nemzeti Emlékhely koncepciója mellett egyre csökken. Ebben viszont elválaszthatatlan a romok védelme a szimbolikus emlékhelytől, ami nem csupán egy bámulatos történelmi narratívával önti nyakon az egyébként is jelentőségteljes helyszínt, de építészeti megformálásával az egész barokk belvárost is eluralná. És ahogy ez ilyenkor lenni szokott, a döntések az uniós pénzforrások megszerzése és a vonatkozó szabályok kreatív értelmezései mentén alakulnak: a tervversenyben megfogalmazott majd elvetett alternatíva után 2009 végén ötletpályázat született a végleges építészeti kialakításra.



Itt állunk most - döntés elvileg idén tavasszal születik, de a közönségszavazások és az érintettek nyilatkozatai korántsem teszik egyértelművé, hogy mi épül majd a romokra. Addig is, az időjárás és az álmok dolgoznak.


Meghívott vendégeink:


Dr. Biczó Piroska - régész, szakmuzeológus

Csomay Zsófia - építész, a 2009-es pályázat első helyezettje

Dr. Mezős Tamás - a KÖH elnöke

Dr. Marosi Ernő - művészettörténész, akadémikus

Szabó Zoltán - építész, a rekonstrukció és az emlékhely tervezője

Dr. Demeter Zsófia - megyei múzeumigazgató, történész


Az est kurátora Szemerey Samu, a moderátor Miklósi Gábor. A beszélgetést az Iparművészeti Múzeum dísztermében tartjuk, 2010. március 18-án, este 7-kor. A belépés ingyenes.


Képek forrása: kiralyiseta.szekesfehervar.hu, epiteszforum.hu