Aki arra készült, hogy vér fog folyni a Szépművészeti földalatti bővítéséről rendezett vitán, annak csalódnia kellett kedden. Szerencsére. A publicisztikákban és a fórumokon zajló éles ütközetek a nyílt színen letekert hangerővel, visszafogott indulatokkal kibontakozó vitává finomodtak, amelyet időnként a közönség kurblizott fel tapssal, beszólásokkal és a bizarr pillanatokban pfújolással. Kellemetlen persze, hogy minderre legalább hároméves késéssel került sor, ám jó tudni, hogy mekkora kereslet van rá: ez az építészeti-művészettörténeti-intézménykritikai vita a Szépművészeti látogatóközpontjának tervezése ürügyén képes volt olyan heves reakciókat kiváltani, mintha a saját előszobánk átalakításáról lenne szó.
Mindez közismerten azért történt így, mert – mint már annyi esetben – ezúttal is kimaradt a közberuházások tervezésének az a nem jelentéktelen lépcsőfoka, amely hozzáférhetővé és átláthatóvá teheti az uniós pénzek hatására formálódó motivációkat és lehetőségeket. A Szépművészeti esetében az uniós bürokrácia és a pénzhiány szolgált hivatkozási alapként a nyílt, nemzetközi tervpályázat mellőzésére és egy állami tervezőintézmény kijelölésére. Ezzel kapcsolatban nem először elkerülhetetlen kérdés, vajon jogszerű és előremutató-e az állam részéről tervezővállalatot működtetni a központi megbízások végrehajtására, amelyek keretében az sem egyedülálló – a Szépmű is példa rá –, hogy a megbízás végül magántervezői praxisba vándorol át. Kérdés az is, hogy az építészszakma ismét
szembeköpte-e magát akkor, amikor jeles tagjai részt vettek a tűzoltásban, és
kiváltották a fenti eljárásban született,
rossznak bizonyuló tervet. Karácsony Tamás szerint nem esett csorba a szakmai tisztességen: „miközben úgy tűnik kívülről, hogy ássuk a magunk gödrét, ez egy ezerszer hitelesebb ügy” a Nemzeti Színházénál – mondta a vitán Szemerey Samu kérdésére, ami egyúttal arra is rávilágít, hogy léteznek árnyalatok a kijelöléssel rosszul megterveztetett magyar közberuházások helyrepofozásán belül is. Idén februárban, a kiskapukon átjutva ott feküdt az asztalon a kész és sokak örömére jó, ám egy lényeges ponton, a lépcsőbevágás miatt
kifogásolt terv – amit hamarosan lesöpörtek az indulatok arról az asztalról. Jelenleg ott tartunk, új terv készül, lépcsőbolygatás nélkül, vélhetőleg akkor is, ha Baán László nem múzeumigazgatóként, hanem államtitkárként folytatja a pályafutását. Noha ebben – a főigazgató kurta és furcsa közbeszúrása szerint – „egy ember illetékes ma Magyarországon”.
A fenti előzmények nyomán egyenes úton kibontakozó dráma természetesen mindenkinek másról szól. A tervező Karácsony Tamás számára az a dráma, hogy a márciusban lefújt építészeti terv térszervezési logikája nagyon jó volt, ahonnan „csak visszafelé van út”. Mások szerint az a dráma, ami a maguk saját különbejáratú múzeumképei felől nézve nem úgy alakul, ahogy szerették volna. Ez az épület hol a tizenkilencedik századi múzeumépületek múzeumaként, eredeti pompájában visszaállítandó épületként jelent meg kedd este, hol a mai múzeumok nemzetközi térképének egyre elismertebb szereplője, hol a város folyamatosan változó jelentésű pontja, ahol a mindenkori közös dolgok bemutatásának van helye, és amelynek a közönsége maga is követelésekkel él vele szemben.
Baán László ezúttal is egy 21. századi európai múzeum – közelebbről nem definiált – ideájáról beszélt, amely egyaránt teljesíti a múzeumokkal kapcsolatos régi és új elvárásokat. A konkrét helyzet meglehetősen egyszerű szerinte: az uniós forrásokból turisztikai jellegű bővítésre jut pénz, nem rekonstrukcióra – le lehet mondani, de akkor nem teljesül se az egyik, se a másik. Székely Miklós, a fiatal művészettörténészeket tömörítő Centrart Egyesület elnöke (a Ludwig Múzeum munkatársa) a régivágású muzeológusok vaskalaposságával a konzerválás helyeként definiálta a múzeumot – vele tartott Barkóczi István, a Szépművészeti egykori muzeológusa. Az ő múzeum-víziójuk megvalósításához létezik prioritási sorrend, melyben a bővítésnél és a látogatókat kényeztető szolgáltatásoknál előrébb való a lepusztult terek rekonstrukciója és a muzeológiai funkciók kiteljesítése. György Péter véleménye ehhez képest igazán radikálisnak számított: a múzeumnak nemhogy szabad, de egyenesen kötelező reflektálnia a saját történetére és a jelenkorra, hiszen nem tehet úgy, mintha a történeti időn kívül létezne. Ezt a lépést amúgy a legtöbb múzeum megtette az elmúlt húsz évben.
Két másik, a Tálalón is terítékre került, több vonatkozásban hasonló ügyet – a
Szent György tér és a
székesfehérvári nemzeti emlékhely esetét – évek óta kísérik viták, de e két esetben a megőrzési-fejlesztési ambícióknak zavaróan sok a gazdája, ötletadója. (Az előbbi a lefújásig, az utóbbi a lefújás határáig jutott el.) A két példától eltérően a Szépműnél a gazda helye betöltött. Aki nem jártas a művészettörténészek berkeiben Baán László kinevezése óta zajló diskurzusban, talán nem is érti, egy kortárs építészeti terv miért nyitja meg a kortárs múzeum intézményének definiálása körüli másik vitát, amely elválaszthatatlan a blockbuster kiállítások kétséges jövőjének firtatásától. És azt sem érti feltétlenül, ez a vita miért torkollik oda, része-e egy múzeumnak a pelenkázó és az önkiszolgáló étterem. A különféle diskurzusok Székely Miklós mondatában találkoztak össze, miszerint a „tervek valóban kulisszává változtatják a bejáratot, véleményem szerint beteljesítve az intézmény évek óta tartó kulisszává válását”. Itt van tehát Magyarország egyik legjelentősebb múzeuma, amelynek kortárs szerepét a jelek szerint (lásd még: taps) távolról sem övezi konszenzus – akkor miért várnánk, hogy az épület kortárs bővítésének ténye és módja megkérdőjelezhetetlen legyen?
A kortárs építészet szereplehetőségei hol szűkek voltak, hol még szűkebbek a vita során. Székely Miklós visszament egy tíz évvel ezelőtti tervig, amely ismeretei szerint megfelelően kijelölte volna a múzeum fejlesztésének irányát és az építészet szerepét. Ez alapján elvégezhető lett volna a háborús károkat még mindig magán viselő Román csarnok rekonstrukciója is, ám a tervet lefújták. (Baán László annak idején gazdasági államtitkár volt, állítása szerint nem ismerte az ügyet.) Barkóczi István több tiszteletet követelt az épületnek, a kihasználatlan terek felmérését, a több mint húsz éve zajló, az épületet „labirintussá” változtató rekonstrukciós munka értékelését. A kortárs építészet megjelenése ennek tükrében nem más, mint önkényes jelhagyás a Hősök terén. Önkényességről szó sincs György Péter értelmezésében. A múzeum története „a hozzányúlások története”, az egyetlen kérdés, hogy építészetileg hogyan reflektál rá. Karácsony terve megtükrözi a portikuszt – és ez elegáns. A tervező szerint a reflexiójuk teljesen egyértelmű: határozottan nem az ego önkényes megnyilvánulása vezérelte, hanem az épület eszköztelen, érzékeny kiegészítésének szándéka. „Nem tettünk hozzá, nem vettünk el belőle. Bevágtunk és lebillentettük. Vissza lehet billenteni.”
Bizonyos kérdések végiggyűrűztek a beszélgetésen, majd a levegőben maradtak – ennek a vitának is ezek voltak a legérdekesebb másodpercei. Baán László kitartóan firtatta a szükséges illetve szükségtelen múzeumi funkciók mibenlétét, míg el nem érkezett a pelenkázó száműzésének pillanata a múzeumokból. Szemerey Samu többször próbálta visszakanyarítani a beszélgetést oda, antagonisztikus-e az ellentét a látogatóközpont építése és a múzeum kívánatos fejlődése között, vagyis gátolja-e a bővítés a múzeum kibontakozását? Kedd este a vita megállt ezen a zavarbaejtő ponton. A válaszok hiánya arra utalhat, hogy bár az építészet a csatatér, ahol megvívják az intézménypolitikai harcokat, de hogy mik a valódi ügyek, azt jótékony homály takarja.
S.N.
Előzmények
Ráday Mihály: Lék a lépcsőn, 2010. február 22.
http://nol.hu/lap/forum/20100222-lek_a_lepcson
Sisa József: Homlokzatból kulissza: nem lehet ezt másképp megoldani? 2010. március 12.
http://epiteszforum.hu/node/15361
Dávid Ferenc: Hozzászólás Sisa József Homlokzatból – kulissza c. írásához, 2010. március 13.
http://artportal.hu/aktualis/hirek/david_ferenc_hozzaszolas_sisa_jozsef_homlokzatbol_kulissza_c_irasahoz_velemenyek_a_sz
Rieder Gábor: Dizájnerek vagy barbárok, 2010. március 15.
http://artportal.hu/aktualis/hirek/dizajnerek_vagy_barbarok
A CentrArt Művészettörténészek Új Műhelye Közhasznú Egyesület állásfoglalása a Szépművészeti Múzeum bővítéséről, 2010. március 22.
http://epiteszforum.hu/node/15430
Barkóczi István: Muzeológusi gondolatok a Szépművészeti Múzeum bővítése kapcsán, 2010. március 23.
http://epiteszforum.hu/node/15429
Az ICOMOS állásfoglalása a Szépművészeti Múzeum bővítésével kapcsolatban, 2010. március 26.
http://epiteszforum.hu/node/15482
Endrődi Gábor: Műveltség, együttműködés, béke. 2010. április 6.
http://1100sor.110mb.com/index.php?mod=mostolvastam&ite=o0018
György Péter: Kié itt a tér? 2010. április 16.
http://www.es.hu/?view=doc;25678
