2010. ápr. 30.

Régen Minden Jobb Lesz

Aki arra készült, hogy vér fog folyni a Szépművészeti földalatti bővítéséről rendezett vitán, annak csalódnia kellett kedden. Szerencsére. A publicisztikákban és a fórumokon zajló éles ütközetek a nyílt színen letekert hangerővel, visszafogott indulatokkal kibontakozó vitává finomodtak, amelyet időnként a közönség kurblizott fel tapssal, beszólásokkal és a bizarr pillanatokban pfújolással. Kellemetlen persze, hogy minderre legalább hároméves késéssel került sor, ám jó tudni, hogy mekkora kereslet van rá: ez az építészeti-művészettörténeti-intézménykritikai vita a Szépművészeti látogatóközpontjának tervezése ürügyén képes volt olyan heves reakciókat kiváltani, mintha a saját előszobánk átalakításáról lenne szó.
Mindez közismerten azért történt így, mert – mint már annyi esetben – ezúttal is kimaradt a közberuházások tervezésének az a nem jelentéktelen lépcsőfoka, amely hozzáférhetővé és átláthatóvá teheti az uniós pénzek hatására formálódó motivációkat és lehetőségeket. A Szépművészeti esetében az uniós bürokrácia és a pénzhiány szolgált hivatkozási alapként a nyílt, nemzetközi tervpályázat mellőzésére és egy állami tervezőintézmény kijelölésére. Ezzel kapcsolatban nem először elkerülhetetlen kérdés, vajon jogszerű és előremutató-e az állam részéről tervezővállalatot működtetni a központi megbízások végrehajtására, amelyek keretében az sem egyedülálló – a Szépmű is példa rá –, hogy a megbízás végül magántervezői praxisba vándorol át. Kérdés az is, hogy az építészszakma ismét szembeköpte-e magát akkor, amikor jeles tagjai részt vettek a tűzoltásban, és kiváltották a fenti eljárásban született, rossznak bizonyuló tervet. Karácsony Tamás szerint nem esett csorba a szakmai tisztességen: „miközben úgy tűnik kívülről, hogy ássuk a magunk gödrét, ez egy ezerszer hitelesebb ügy” a Nemzeti Színházénál – mondta a vitán Szemerey Samu kérdésére, ami egyúttal arra is rávilágít, hogy léteznek árnyalatok a kijelöléssel rosszul megterveztetett magyar közberuházások helyrepofozásán belül is. Idén februárban, a kiskapukon átjutva ott feküdt az asztalon a kész és sokak örömére jó, ám egy lényeges ponton, a lépcsőbevágás miatt kifogásolt terv – amit hamarosan lesöpörtek az indulatok arról az asztalról. Jelenleg ott tartunk, új terv készül, lépcsőbolygatás nélkül, vélhetőleg akkor is, ha Baán László nem múzeumigazgatóként, hanem államtitkárként folytatja a pályafutását. Noha ebben – a főigazgató kurta és furcsa közbeszúrása szerint – „egy ember illetékes ma Magyarországon”.
A fenti előzmények nyomán egyenes úton kibontakozó dráma természetesen mindenkinek másról szól. A tervező Karácsony Tamás számára az a dráma, hogy a márciusban lefújt építészeti terv térszervezési logikája nagyon jó volt, ahonnan „csak visszafelé van út”. Mások szerint az a dráma, ami a maguk saját különbejáratú múzeumképei felől nézve nem úgy alakul, ahogy szerették volna. Ez az épület hol a tizenkilencedik századi múzeumépületek múzeumaként, eredeti pompájában visszaállítandó épületként jelent meg kedd este, hol a mai múzeumok nemzetközi térképének egyre elismertebb szereplője, hol a város folyamatosan változó jelentésű pontja, ahol a mindenkori közös dolgok bemutatásának van helye, és amelynek a közönsége maga is követelésekkel él vele szemben.

Baán László ezúttal is egy 21. századi európai múzeum – közelebbről nem definiált – ideájáról beszélt, amely egyaránt teljesíti a múzeumokkal kapcsolatos régi és új elvárásokat. A konkrét helyzet meglehetősen egyszerű szerinte: az uniós forrásokból turisztikai jellegű bővítésre jut pénz, nem rekonstrukcióra – le lehet mondani, de akkor nem teljesül se az egyik, se a másik. Székely Miklós, a fiatal művészettörténészeket tömörítő Centrart Egyesület elnöke (a Ludwig Múzeum munkatársa) a régivágású muzeológusok vaskalaposságával a konzerválás helyeként definiálta a múzeumot – vele tartott Barkóczi István, a Szépművészeti egykori muzeológusa. Az ő múzeum-víziójuk megvalósításához létezik prioritási sorrend, melyben a bővítésnél és a látogatókat kényeztető szolgáltatásoknál előrébb való a lepusztult terek rekonstrukciója és a muzeológiai funkciók kiteljesítése. György Péter véleménye ehhez képest igazán radikálisnak számított: a múzeumnak nemhogy szabad, de egyenesen kötelező reflektálnia a saját történetére és a jelenkorra, hiszen nem tehet úgy, mintha a történeti időn kívül létezne. Ezt a lépést amúgy a legtöbb múzeum megtette az elmúlt húsz évben.
Két másik, a Tálalón is terítékre került, több vonatkozásban hasonló ügyet – a Szent György tér és a székesfehérvári nemzeti emlékhely esetét – évek óta kísérik viták, de e két esetben a megőrzési-fejlesztési ambícióknak zavaróan sok a gazdája, ötletadója. (Az előbbi a lefújásig, az utóbbi a lefújás határáig jutott el.) A két példától eltérően a Szépműnél a gazda helye betöltött. Aki nem jártas a művészettörténészek berkeiben Baán László kinevezése óta zajló diskurzusban, talán nem is érti, egy kortárs építészeti terv miért nyitja meg a kortárs múzeum intézményének definiálása körüli másik vitát, amely elválaszthatatlan a blockbuster kiállítások kétséges jövőjének firtatásától. És azt sem érti feltétlenül, ez a vita miért torkollik oda, része-e egy múzeumnak a pelenkázó és az önkiszolgáló étterem. A különféle diskurzusok Székely Miklós mondatában találkoztak össze, miszerint a „tervek valóban kulisszává változtatják a bejáratot, véleményem szerint beteljesítve az intézmény évek óta tartó kulisszává válását”. Itt van tehát Magyarország egyik legjelentősebb múzeuma, amelynek kortárs szerepét a jelek szerint (lásd még: taps) távolról sem övezi konszenzus – akkor miért várnánk, hogy az épület kortárs bővítésének ténye és módja megkérdőjelezhetetlen legyen?

A kortárs építészet szereplehetőségei hol szűkek voltak, hol még szűkebbek a vita során. Székely Miklós visszament egy tíz évvel ezelőtti tervig, amely ismeretei szerint megfelelően kijelölte volna a múzeum fejlesztésének irányát és az építészet szerepét. Ez alapján elvégezhető lett volna a háborús károkat még mindig magán viselő Román csarnok rekonstrukciója is, ám a tervet lefújták. (Baán László annak idején gazdasági államtitkár volt, állítása szerint nem ismerte az ügyet.) Barkóczi István több tiszteletet követelt az épületnek, a kihasználatlan terek felmérését, a több mint húsz éve zajló, az épületet „labirintussá” változtató rekonstrukciós munka értékelését. A kortárs építészet megjelenése ennek tükrében nem más, mint önkényes jelhagyás a Hősök terén. Önkényességről szó sincs György Péter értelmezésében. A múzeum története „a hozzányúlások története”, az egyetlen kérdés, hogy építészetileg hogyan reflektál rá. Karácsony terve megtükrözi a portikuszt – és ez elegáns. A tervező szerint a reflexiójuk teljesen egyértelmű: határozottan nem az ego önkényes megnyilvánulása vezérelte, hanem az épület eszköztelen, érzékeny kiegészítésének szándéka. „Nem tettünk hozzá, nem vettünk el belőle. Bevágtunk és lebillentettük. Vissza lehet billenteni.”
Bizonyos kérdések végiggyűrűztek a beszélgetésen, majd a levegőben maradtak – ennek a vitának is ezek voltak a legérdekesebb másodpercei. Baán László kitartóan firtatta a szükséges illetve szükségtelen múzeumi funkciók mibenlétét, míg el nem érkezett a pelenkázó száműzésének pillanata a múzeumokból. Szemerey Samu többször próbálta visszakanyarítani a beszélgetést oda, antagonisztikus-e az ellentét a látogatóközpont építése és a múzeum kívánatos fejlődése között, vagyis gátolja-e a bővítés a múzeum kibontakozását? Kedd este a vita megállt ezen a zavarbaejtő ponton. A válaszok hiánya arra utalhat, hogy bár az építészet a csatatér, ahol megvívják az intézménypolitikai harcokat, de hogy mik a valódi ügyek, azt jótékony homály takarja.

S.N.

Előzmények

Ráday Mihály: Lék a lépcsőn, 2010. február 22. http://nol.hu/lap/forum/20100222-lek_a_lepcson
Sisa József: Homlokzatból kulissza: nem lehet ezt másképp megoldani? 2010. március 12. http://epiteszforum.hu/node/15361
Dávid Ferenc: Hozzászólás Sisa József Homlokzatból – kulissza c. írásához, 2010. március 13. http://artportal.hu/aktualis/hirek/david_ferenc_hozzaszolas_sisa_jozsef_homlokzatbol_kulissza_c_irasahoz_velemenyek_a_sz
Rieder Gábor: Dizájnerek vagy barbárok, 2010. március 15. http://artportal.hu/aktualis/hirek/dizajnerek_vagy_barbarok
A CentrArt Művészettörténészek Új Műhelye Közhasznú Egyesület állásfoglalása a Szépművészeti Múzeum bővítéséről, 2010. március 22. http://epiteszforum.hu/node/15430
Barkóczi István: Muzeológusi gondolatok a Szépművészeti Múzeum bővítése kapcsán, 2010. március 23. http://epiteszforum.hu/node/15429
Az ICOMOS állásfoglalása a Szépművészeti Múzeum bővítésével kapcsolatban, 2010. március 26. http://epiteszforum.hu/node/15482
Endrődi Gábor: Műveltség, együttműködés, béke. 2010. április 6.http://1100sor.110mb.com/index.php?mod=mostolvastam&ite=o0018
György Péter: Kié itt a tér? 2010. április 16. http://www.es.hu/?view=doc;25678

2010. ápr. 19.

SZÉP MŰ

Ha eddig csak térképen satíroztunk volna, akkor sem nagyon maradna más jelentős köztér és közintézmény a Tálaló lehetséges listáján. Egy éve pedig ki látta előre azt a vihart, ami februárban kerekedett a sajtóban a múzeum bővítése körül?

A Szépművészeti Múzeum földalatti bővítése 2005 óta van terítéken, és 2007-ben vált kiemelt, uniós finanszírozású beruházássá. Tervpályázatról szó sem esett, viszont a már elkészült terveket 2008-ban kiváltották egy meghívásos "tervverseny" keretében. Ennek nyerteseként Karácsony Tamás készítette el a bővítés tervanyagát. Az általánosan kiválónak ítélt koncepciót illető kifogások akkor mellékesnek bizonyultak: a terv alapvető módosítás nélkül alakult tovább, a kritikus hangok elhallgattak. Idén tavasszal azonban elszabadultak az indulatok. Ráday Mihály publicisztikája nyomán korábban alig látott intenzitású vita indult meg, elsősorban az építészeti tervek néhány meghatározó részletével kapcsolatban, de tágabb körben az egész beruházás intézményi, kultúrpolitikai szerepét illetően is.

A Szépművel teljesedik be a hazai szimbolikus jelentőségű közberuházások sora, ahol meglepően(?) hasonló minták fedezhetők fel az eljárások lebonyolításában és a résztvevők által elfoglalt szerepekben. A legjobb alkalom lesz tehát, hogy összefoglaljuk, hogyan is kezeljük itthon nemzeti kulturális, épített örökségünket és megvizsgáljuk, lehet-e mindezt másképp, intelligensebben, átgondoltabban folytatni? Lehet-e az előttünk húzódó tájra másként tekinteni mint lövészárkok rendszerére, vagy kivehető-e egyáltalán, hogy melyikben ki ül? Valamint itt, ahol most nézelődünk majd, mire is céloznak?

Lépcsőre? Bevágásra? Lékelésre? Bedöntésre? Homlokzatra - illetve átalakításra,tönkretételre, felsliccelésre, eltorzításra, netán továbbépítésre? Illetve a bejárati építmény - ez most akkor védelmet nyújt, megnyitja a teret, eltorzítja a teret, bevezet a múzeumba, kitakarja a múzeumot? valamint otromba, kecses, kortárs, lejárat, jel, monstrum, ami tekeredik, vagy csupán épül? Ez-e valóban a legfontosabb kérdés? Egységes, fennkölt kompozíció a Hősök tere, vagy különféle csatározásokban született történelmi kalandpark? Miről beszélünk?

Szimbólumokat mindenki nagy kedvvel olvas térre és homlokzatra, tervre és kompozícióra, de keveseket érdekel, hogy az általuk elmondott történet milyen programra, struktúrára, konkrét térbeli helyzetre feszül rá. Az építészet itt - és a Tálaló eddigi lajstromában többnyire - puszta harctér: a közeg, ahol az intézményi, kultúrpolitikai és egyéb csaták lezajlanak. Csoda, ha senkit nem érdekelnek igazán az építészek és az ő terveik?

Lehet, hogy a sokféle hangon vitatott változásban nem is a mai kor névjegye a kérdés - talán inkább az, hogy mik lehetnek ma egy múzeumi közintézmény feladatai, és ezeket hogyan töltheti be? Még inkább - kik töltik be? Hogyan is értelmezhetjük ma a nagy elbeszélések jegyében fogant szimbolikus köztereinket?

Jöjjenek velünk együtt a Szépműbe, ahol megpróbáljuk összerakni ezt a szétbombázott történetet, eposzi jelzők helyett eposzi szereplőkkel, idegenforgalommal, bővítéssel, helyreállítással, a legújabb tervekkel és több generáció véleményével együtt.

Meghívottaink:

Baán László - a Szépművészeti Múzeum igazgatója

Barkóczi István - muzeológus, művészettörténész

György Péter - esztéta, médiakritikus, egyetemi docens

Karácsony Tamás - Ybl-díjas építész, a múzeumbővítés tervezője

Székely Miklós - művészettörténész, a CentrArt elnöke

Az est kurátora Somlyódy Nóra, a moderátor Szemerey Samu. A beszélgetést kivételesen a Szépművészeti Múzeumban tartjuk, 2010. április 27-én kedden 19 órától. A belépés ingyenes.