Olyan vitát ülhetett végig a csütörtöki közönség, amelyen kivételesen nem akarták felfalni egymást a kint ülők. Talán éppen ezért időnként fád és monologikus volt a társalgás Alföldi György, Futó Gábor, Koszorú Lajos, Kis Péter és Szemerey Samu között. Igazából azt hittük, a Corvin sétány genezisének elbeszélésén túlvagyunk, és bátran ki lehet vesézni az első harmad, a Corvin mozi és a Futó utca közt már látható (de még átadás előtt álló) eredményt mint építészeti és urbanisztikai jelenséget, a lehetséges kihatásaival együtt. Hiszen ha az ember sétányról olvas a promóciós anyagokban, de plázát lát a helyszínen, illetve a városszövet megőrzéséről olvas, de az átvágott Vajdahunyad utcával szembesül, akkor joggal kérdezi, mi is ez voltaképpen? E körül szlalomozott a társalgás, de mintha épp a látható dolog lett volna a szlalompályán a pózna, amit mindenki kikerül. Alföldi György és Futó Gábor, a városrehabilitációs projekt kitalálója illetve a beruházó cég vezérigazgatója a kezdeti elvárásokról és reményekről beszélt elsősorban, ami azt a benyomást keltette, hogy a zárványszerű kereskedelmi tömbök önmagukban nem, csak a rémes kiinduló helyzet és a valóban heroikus erőfeszítések fényében ítélhetők meg. A mérsékelten kritikus Kis Péter és Koszorú Lajos pedig a képlékeny jelen felé kanyargott.
Alföldi és Futó belefogtak abba a jobbára ismert nagy elbeszélésbe, amely a Corvin sétány születéséről illetve a Rév8 és a Futureal egymásra találásáról szól. Azaz arról, hogy a kilencvenes évek végén és a kétezres évek elején milyen mozgástere volt az önkormányzatnak a Corvin mozi - Szigony utca illetve a Práter utca - Üllői út közti városrész rehabilitációjával kapcsolatban. Itt senki sem akart lakást venni, és senki sem fektetett volna be, amennyiben az önkormányzat ragaszkodik a házankénti rehabilitációhoz. Az önkormányzat azt tette, hogy alapított egy céget (a fővárossal és kezdetben az OTP-vel közösen), a Rév8-at, amely kereste a megoldást a városrész problémáira: a lakáshelyzetre, a rossz imidzsre és gazdasági pozícióra. A Rév készíttetett egy kellően rugalmas szabályozási tervet, amelyről feltételezte, hogy vonzóvá teszi a területet az ingatlanfejlesztők számára – egyúttal előre meghatározta azokat az értékeket, amelyekről úgy vélte, hogy az emberek számára is kívánatossá teszik.
Két ingatlanfejlesztői pályázat és cégen belüli tulajdonosváltások után a Futureal lett az a – Futó Gábor szerint – „naiv” befektető, amely belement ebbe a mindenki által esélytelennek tartott projektbe. Futó szerint a Corvin mozi mögött „forradalmat” kellett csinálni, vagyis olyan léptékű és olyan összetett funkciókat tartalmazó fejlesztésbe fogni, amely képes behúzni a közönséget a sétányra (ehhez érdemes tudni, hogy az előző cégtulajdonos lakásokkal építette volna tele). És képes is ott tartani: ha a Corvin mozi mögötti kereskedelmi blokk behozza az embereket a területre, legyen okuk a sétány végéig is elmenni. Hogy ez működik-e vagy sem, voltaképpen ma is kérdés, és nagymértékben azon múlik, mi kerül majd a sétány másik végére. Ott a kezdeti tervek szerint a SOTE kutatásfejlesztési tömbje épült volna, jelenleg nyitott a funkciója (a koncepciótervet Zoboki Gábor készíti).
„Majd 10 év múlva meglátjuk”, „mindenkit türelemre intenék”, „bízom benne, hogy működik” – ilyen és hasonló fordulatok jelezték Koszorú és Kis részéről, hogy marha nehéz egy befejezetlen projektet megítélni, hát még nyilatkozni róla, ha némiképp szkeptikus az ember. Koszorú Lajos részt vett ennek a folyamatnak a legelején, amikor 1998-99 táján felmérték a Józsefváros különböző negyedeit és különféle jövőképeket vázoltak számukra. Ugyanő később a sétány (lényegében egyetlen) kritikusává vált, amikor 2005-ben opponálta a módosított szabályozási tervet. Ez a KSZT tette lehetővé magasabb szintterületi mutatók alkalmazását, és előrevetítette a sok kicsi lakás építését. Koszorú véleménye szerint összességében „nagyon kemény fordulat volt a kerület jövőképében, amely nem volt kellően szabályozva.” Nem határozott meg alapos építészeti követelményeket, és nem mutatta meg az irányát, hogyan épüljön össze az új városrész a megmaradóval. Ha Alföldiék célja éppen a kellő rugalmasság biztosítása volt, aminek a Magyarországon bevett szabályozási magatartás az apró részletekig korlátokat szab, akkor Koszorú éppen a lazaságban látta annak a veszélyét, hogy az új városrészből enklávé lesz. Hogy ez baj-e avagy sem, úgy vélte, ma nem dönthető el, ám „a mostani állapot alapján érdemes mélyen elgondolkodni a közeljövő beavatkozásain”.
Befektetői oldalról a befelé forduló térség kialakítása azonban éppenhogy cél volt 2005-ben. A sétányként kommunikált, ám az indulásnál és az érkezésnél „bedugózott” köztér már az adottságainál fogva is csak befelé fordulhatott. Futó az építészközönség előtt nem állította, hogy a Corvin „sétány” lenne, inkább „olaszos típusú térként” emlegette. Ez a bejelentés afféle breaking news volt, hiszen a projekt hivatalos kommunikációja továbbra is a fogalomzavart erősíti („élmény végigmenni a szabadtéri sétányra emlékeztető, üvegtetős áruházi utcán” – fogalmaz például a HVG-ben nemrég megjelent hirdetés szövege). 2005-ben a fejlesztők azt gondolták, egy téren, amely „beszívja az embereket”, inkább megteremthető a funkciók kritikus tömege, mint egy elől-hátul lezárt sétányon.
Ha már a sétány térré alakult, Kis Péter szerint az lenne a feladat, hogy a megváltozott helyzethez hozzárendeljék a megfelelő építészeti eszközöket. „Ennek kétségesek az eredményei. Megjelent egy olyan építészeti nyelv, ami tulajdonképpen nem kommunikál a környezetével.” A mozi mögött már látható nívós kereskedelmi építészet azonban forró kásaként kerülgetett téma volt. A fejlesztő arról beszélt, a környéken csak borzasztó és még borzasztóbb építészeti karakterekhez lehet illeszkedni. Kis viszont az általa tervezett Práter utcai ház példájával burkoltan arra utalt, a környék építészeti karakterelemeiből, mítoszaiból merítve is lehet házat tervezni. Itt tehát nem illeszkedésről, hanem analízisről és inspirációról van szó. Alföldi elzárkózott attól, hogy építészetről beszéljen, és Futóval együtt a kezdeti időkben (2004-5 tájban) nagy nyilvánosságot kapott nemzetközi építészeti konzultációsorozatról, összeeresztett majd egymással összevesző magyar top-építészekről, és az ennek nyomán kiadott építészeti kézikönyvről beszélt. Az a folyamat praktikus értelemben nem volt célravezető (ma már költői kérdés, hogy mi lett volna célravezető?). Mégis példaszerű volt: hiszen nemcsak arról szólt, hogy egy ekkora léptékű fejlesztésnél megkerülhetetlen az építészszakma, de arról is, hogy a köz által privát kézbe adott városrehabilitáció már csak a léptékénél fogva is közügyként kezelendő.
És hogy mi lesz most? A fejlesztő a jövőben megpróbálja feloldani a zárványhelyzetet, úgy, hogy minden irányban megkísérlik összefűzni a városrészeket: az Üllői út felé homlokzatfelújítással és homlokzati jelekkel, keresztben pedig a Futó, és később a Szigony utca továbbfejlesztésével. Ennek a törekvésnek a Vajdahunyad utcát megszüntető folyosó éppenséggel ellentmond, de az erre vonatkozó kérdés a levegőben maradt. Kis Péter valószínűleg igazat mondott, amikor felhívta rá a figyelmet, hogy „a gondolkodásmód és a kifejezésmód összekeveredik az emberek fejében.” Vannak a nagy víziók, majd formába öntik őket – és ahogyan a mesében is, ekkor derül ki, hogy az ajtórésben megjelent fehér láb nem a kisgidáé, hanem a nagy farkasé, csak lisztbe dugta.
S.N.
(Fotók: Réthey-Prikkel Tamás)
