A KÉK Tálaló sorozatának első alkalmával a Városháza Fórum került terítékre. Próbáltunk minél több vitás kérdésnek a végére járni, mégpedig a megszokott építészeti beszélgetésekhez képest rendhagyó módon: kordában tartva az elszabadulni hajlamos monológokat. A KÉK-et elsősorban az foglalkoztatta, hogy mennyi realitása maradt annak, hogy a Városháza épületének bővítése az évekkel ezelőtt eltervezett módon, azaz közpénz ráköltése nélkül valósuljon meg. Hiszen az időközben beütött pénz- és hitelválságban a projekt megvalósításáért induló befektetők és potenciális hitelezőik nyilván ezerszer is átgondolják, belevágjanak-e egy rizikós beruházásba.
A fővárosi önkormányzatot ez nem késztette visszalépésre, legalábbis Beleznay Éva főépítész a korábbiakhoz képest változatlan tolmácsolásban adta vissza a projekt lényegét: továbbra is abban gondolkodnak, hogy az anno befejezetlenül maradt Martinelli-féle kaszárnyában csak a reprezentatív önkormányzati funkciókat tartják meg, amit pedig nem használnak, azt üzleteknek, éttermeknek, kávézóknak, irodáknak adják bérbe. A bővítés az 1140 fős apparátus nagy részének átköltöztetésével jár az új szárnyakba – vagyis a költözés a kínálkozó alkalom dacára nem jár együtt a szervezet racionalizálásával.
A tervet Erick van Egeraat, a nyertes terv szerzője sztárépítészhez méltó módon ismertette, hatalmas asszociációs hálóba fonva az építész szerepéről alkotott elképzeléseit, gyermekkori emlékképeit, az új lipcsei egyetemi projektjét, és például az amszterdami városháza hangversenyteremmel közös együttesét. Prezentációja annak a hangsúlyozására futott ki, hogy a városháza mindenkinek épül, és a fenntarthatóság kulcsa a multifunkcionalitás.
Erick van Egeraat
Vagy a lényeg talán mégis más volt: hogy a cégei köztudott csődje ellenére zökkenőmentesen működőnek mutassa be praxisát. Ami a céges ügyeket illeti, éppen a Tálaló napján szétküldött sajtóközleményből derült ki, hogy Egeraat EMEM Kft néven új céget alapított, amely továbbviszi a megmaradt projekteket. Az este első meglepetése az volt, amikor a moderátor Miklósi Gábor azt firtatta, mi lesz a sorsa a budapesti munkatársak kifizetetlen számláinak. Egeraat döbbenten tért ki a válaszadás elől – mondván: „a téma nem erre a fórumra, hanem a bíróságra tartozik” -, pedig joggal merül fel, hogy a közszféra által kezdeményezett legnagyobb beruházás tervezőjének miért lenne takargatnivalója a nyilvánosság előtt.
Beleznay és Egeraat után Eltér István, a Magyar Építész Kamara elnöke ellenzéki húrokat pengetett, noha végig nem derült ki, konkrétan mi az oka erre. Mármint azon túl, hogy tapasztalata szerint a Városháza épületén „átok ül”. Az elmúlt húsz évből számtalan terv és tervpályázat eredménye nem valósult meg a helyszínre, amiből szerinte egyenesen következik, hogy a jelenlegivel sem lesz ez másképp, amellett, hogy a város vezetése egyébként „nem tudja, mit akar”. Hogy az épület így marad, arra egy pezsgőben fogadott a főépítésszel.
A beszélgetés arra is alkalmat adott, hogy ismét felmerüljön az elemi ellentmondás a főváros kommunikációja és tervei között. Ha a Budapest Szíve program a forgalomcsillapítás, a gyalogos belváros eszméje mellett tette le a voksot, akkor hogyan illeszkedik ebbe a koncepcióba a beépítendő terület által vonzott forgalom és a kiszolgálására tervezett 1300 fős mélygarázs? Beleznay szerint ez nem ellentmondás, hiszen a környező közterületi parkolók kerülnek a föld alá, másrészt viszont a parkolószámra vonatkozó előírásokkal nem tudnak mást tenni, mint engedelmeskedni nekik, és esetleg a módosításukat kezdeményezni. Fegyverneky Sándor országos főépítész egy laza mondattal vágta át a gordiuszi csomót: Nem érdemes ezen morfondírozni, megépül a parkoló, később majd lehet másra használni.
Beleznay Éva, Eltér István, Fegyverneky Sándor, Miklósi Gábor
A Városházánál a kormányzati negyed után másodszor kipróbált új tervpályázati rendszert (vagyis ami immár a közbeszerzés hatálya alá tartozik) rengeteg kritika érte, hiszen az előminősítést követő fordulóban a tizennyolc indulóból hatot formai okokból kizártak; a pályázati dokumentáció ára nem a fiatal irodák malmára hajtotta a vizet; a külföldiek mezőnye, összevetve nemzetközi pályázatokéval, meglehetősen szűk volt. Fegyverneky és Eltér viszont úgy látja, a rendszer olyannyira kiváló, hogy Angliában is ezt kívánják bevezetni. Fegyverneky szerint, mivel a kivitelező az engedélyes terv megvalósítására szerződik, nem lesz módjában a tervet a maga szája íze szerint átfogalmazni, spórolni rajta. Az este egy későbbi pontján Michael Smithing, a Colliers ingatlantanácsadó cég igazgatója viszont éppen ebben látott veszélyt, hiszen az önkormányzat és a tervezőszakma gondolkodása nem biztos, hogy harmonikusan összevág a megvalósíthatósághoz fűzött elvárásoknak – amelyek egyébként is csak egy távolabbi időpillanatban lesznek kristálytiszták.
Michael Smithing, Beleznay Éva
Smithing egyébként úgy látta, ma sem lehetetlen az a konstrukció, amit még 2007-ben dolgozott ki a C.B. Richard Ellis. De leszögezte, hogy ami egy-két évvel ezelőtt „tuti projektnek” tűnt, egy év múlva kiszámíthatatlan feltételeket fog támasztani. Ezen a ponton vált világossá, hogy a városháziakban mégis van egy kicsiny hajlandóság arra, hogy a válságot is bekalkulálják a tervbe, s ennek megfelelően dolgoztassák át a megvalósíthatósági tanulmánytervet. Konkrétan arról van szó, hogy a kulturális funkciókra mégiscsak költenének (hogy miből és mennyit, az nem derült ki). Ettől viszont a moderátor döbbent le, akitől már csak egy megjegyzésre futotta, miszerint egymilliárdot emésztett fel például a Design Terminálnak szánt Erzsébet téri buszpályaudvar felújítása, csak azért, hogy üresen tátongjon – s hogy ezt nem a főváros, hanem az egyik minisztérium követte el, csupán részletkérdés a budapesti kulturális térkép szempontjából.
S.N.
A beszélgetés teljes hanganyaga meghallgatható:
