Különös dilemmája a hazai közbeszédnek szinte minden olyan helyzet, ami nem egyértelmű botrány vagy kétségek nélküli sikertörténet: az esetek többségében az érintettek és az érdeklődők viselkedése egyaránt azt bizonyítja, hogy alig vannak eszközeink a két szélsőség közötti, árnyaltabb és nyilvánvalóan bonyolultabb reflexiót igénylő ügyek megvitatására. Hogy aztán a konkrét megnyilvánulás épp mellébeszélés, megállíthatatlan populizmus vagy szőrszálhasogatás, nagyjából mindegy is: arra mindegyik egyaránt alkalmas, hogy a témára irányuló figyelmet a megszokott vakvágányokra terelje.
Ezt a csapdát a múlt csütörtöki beszélgetés sem tudta elkerülni, ahol a résztvevők nagy magabiztossággal beszélték szét a moderátor kérdéseit és az időnként elhangzó, konkrét információkat és fogódzókat tartalmazó megszólalásokat. És ugyan sokan érezhették azt az este végén hogy akárhány arca is legyen, nem jutottak közelebb a megismerhető igazsághoz, a volt Közraktárak jövőjét illetően azért néhány támpont és meghatározó kérdés láthatóvá vált.
Miután Kas Oosterhuis a beszélgetés előtt nem sokkal jogi folyamatokra hivatkozva ügyvédi tanácsra lemondta a részvételét, a szakmai nyilvánosság előtt korábban is ismert építészeti problémák tárgyalására kevés lehetőség maradt. Ahogy az a korábbiakban kiderült, a holland építész és a beruházó viszonya már az engedélyezési tervek készítése során megromlott, aminek eredményeképpen az ONL eleinte külső cégek felügyelőjeként, aztán már akként sem vett részt a projekt kiviteli tervezésében és építésében. Ezt Márton Imre, a Porto Investments ügyvezető igazgatója a kedvezőbb árajánlatokkal magyarázta és azzal, hogy a beruházónak "nem kötelező" egy építésszel dolgoznia az egész projekt során, hiszen a nem sztenderd építészeti megoldásokat sem csupán egy iroda képes megtervezni. Állítása szerint a kitűnő designer Oosterhuis sem volt képes átlátni a CET projekt komplexitását, ami szükségessé tette a külső szakértők és csapatok bevonását, a kivitelezési folyamatok megváltozását és eredeti tervektől való eltéréseit firtató kérdéseket pedig irrelevásnak nevezte mind a beszélgetést, mind pedig az épület végső megjelenését illetően.
A "kis kft nagy tudással" 2006-ban a Wallis és a Trigránit elől nyerte el a Közraktárak átépítésének és üzemeltetésének jogát a Főváros által kiírt pályázaton, ami egyben új korszakot is nyitott az akkor egy éve zajló fejlesztéspolitikai átalakulásokban. A 2006-os önkormányzati választások után színre lépő új városházi szereplők tevékenysége nyomán a kulturális és reprezentatív projektek a Podmaniczky-tervben és a főváros EKF-pályázatában jelentek meg először, majd ezek reciklált elemeiként célozták meg egyebek mellett a 2011-es EU-elnökségi félév budapesti szereplését. A jelenlegi állás szerint egyedüliként megvalósuló CET projekt beruházói és üzemeltetői modellje is precedens értékű, bár Ikvai-Szabó Imre hosszúra nyúlt bevezetőjében már a Lánchidat is PPP projektként mutatta be. A főváros által kiírt DBFO (design-build-finance-operate) szolgáltatás megrendelői pályázat nyertese a tulajdonjog átruházása nélkül fejlesztheti az épületet, amiért azután a bérlőkkel külön leszerződő önkormányzat 25 éven át szolgáltatói díjat fizet. Ez a megoldás az önkormányzatok számára a hiányzó források előteremtésén és a vélhetően hatékonyabb döntéshozatalon túl a kockázatvállalás részleges átruházása miatt is előnyösnek tűnik, bár Kovács Balázs, a Kiemelt Fejlesztések Bizottsága tagja épp ezzel kapcsolatban fogalmazta meg kétségeit: a szerződési feltételekben megjelenő önkormányzati kezességvállalás és az irreálisan hosszú távra szóló bérlői szerződések az önkormányzat mozgásterét minimálisra korlátozzák, és emellett a kockázatokat is visszaterhelik a beruházóról a megrendelőre. A most látszólagosan ingyen kapott, valójában 25 évig fizetett épület ilyen finanszírozása szerinte nem sokban különbözik egy banki hitel törlesztésétől, és az első nyolc év megtérülési szakasza után az önkormányzat alatt nem marad semmilyen védőháló.
Ikvai-Szabó okfejtése ugyan ezeket cáfolni igyekezett, de - a beszélgetés nagy részére jellemzően - nem derült ki hogy a mindenki által hivatkozott szerződések melyik állításokat is támasztják alá voltaképpen. A főpolgármester-helyettes az általános és hosszan előkészített beruházási elveken túl, amik az önkormányzat minden helyzetbeli nyertes pozícióját voltak hivatottak biztosítani, úgy vélte hogy az ellenőrző funkciókat, ha nem is zökkenőmentesen, de kellő alapossággal sikerült beépíteni a szerződésekbe. Ezek alapján felügyeli például független műszaki ellenőri cég az építkezést - csakhogy, mint az kiderült, a FIMŰV munkáját maga az ellenőrzött beruházó fizeti. Hasonlóképpen, a kiviteli tervdokumentáció feletti Kiemelt Fejlesztési Bizottsági ellenőri szerep ezidáig egyáltalán nem működött, a 15 napos véleményezési határidő letelte után ugyanis a szerződés szerint a kommentár hiánya beleegyezést jelent - így történhetett meg hogy a KFB elé érkező első tervek idején már javában zajlott a helyszíni munka, és a fél évente csomagokban szállított tervdokumentáció azóta sincs szinkronban a kivitelezéssel. Márton Imre szerint ennek az idősávnak a megnövelése a beruházói munkát akadályozná, és a piac nem várhat a folyamatosan késésben levő önkormányzati hivatalokra. Az efféle összehangolatlanság lehet az oka azonban az olyan problémáknak is, mint ami egy közönségből érkező kérdésben került elő: a Duna mentén tervezett és beszabályozott Eurovelo kerékpár útvonal nem került be a tervekbe, és a rendelkezésre álló közterületeken minimális az esély arra, hogy utólag megfelelő módon be lehessen ágyazni - hacsak nem éttermi teraszokon fogják keresztülvezetni.
Az eredeti pályázat kérdéseibe tartozott a kulturális programozás is, amiben Ikvai-Szabó szerint a pályamű plusz köztéri rehabilitációs vállalásain túl is nyertes ajánlatot tett - a három közül ez a verzió tartalmazta a legtöbb kulturális elemet és a kereskedelmi területek mérete sokkal arányosabban illeszkedett a teljes programhoz, mint a többi esetében. Kovács Balázs szerint a pénzügyi ajánlatában alulmaradó (vagyis: drágább) pályamunkát az építészeti munkarész húzta fel, amit Márton Imre úgy foglalt össze, hogy egyrészt minden kritériumnak megfeleltek, másrészt pedig a projekttel Budapesten hidat vertek a 19. és a 21. század között. Mindezekkel együtt a programról vajmi kevés részletet lehetett megtudni - a CET weboldalán csak egy általános tenant mix látható, és a kulturális tartalmakat a szerződések sem határozzák meg pontosan, bár Ikvai-Szabó ettől óva intette is a mindenkori önkormányzatot, mondván: a központosított kultúra korszaka már elmúlt.
Az épületben található 1050 m2-es, szolgáltatásokkal többre bővülő (de befogadóképességében fix) rendezvényterem adja a kulturális programrészek nyilvánvaló központját, de a konkrét kérdésekre itt is csak általános válaszokat lehetett kapni, amik szerint a kulturális programok az egész épületben jelen lesznek, beleértve a Dunára építendő vízi színpadot is. A fővárosi kontrollt ez esetben egy monitoring rendszer jelenti, ami a szolgáltatások kulturális jellegét is felügyeli majd, bár a közvetlen tartalmakra semmilyen ráhatása sem lesz. A rendezvényterem bérleti szerződése, hasonlóan a Porto szolgáltatásaihoz, 25 éves időtartamra szól - Kovács szerint ez fölöslegesen köti meg az önkormányzat kezét, hiszen így az esetleg nem kívánatos bérlőktől nem fog tudni megszabadulni. Márton Imre azonban a "közösen kialakított" programra esküszik, jogosan mondva, hogy a kultúra behozatala nem az ő feladata: beruházói szempontból indifferens, hogy egy luxus bevásárló- és szolgáltató központ vagy egy kulturális intézmény működik itt majd (hiszen az ő bevételei a nyolc éves időtartam után nem függenek majd a bérlőkből érkező nyereségtől). Ezt szerinte a főváros a szerződéseken túl pl. rögzített mennyiségű kibérelt napokban tudja biztosítani, amit aztán valamilyen módon feltölthet tartalommal.
Nem eldöntött tehát, hogy a CET milyen esélyekkel indul a fővárosi és ambíciói szerint a Duna mentén zajló nemzetközi kulturális versenyben. Ugyan a szerződés kulturális részének az építészeti üzenet képezi a gerincét, maga a ház ellentmondásokkal van teli - bár az is meglehet, hogy ez a hagyományosan túlméretezett egyéniségekkel bíró szakma problémájának fog tűnni, ha a részletek nem árulkodnak majd a befejezés után. Ugyan a kulturális programadás és a kereskedelmi profit kezdettől célja volt a fővárosnak, nem látszik, milyen befolyással lesz akár egyikre, akár a másikra. Ugyan a kiindulás szerint ez egy olyan precedens értékű beruházás, amin az önkormányzat minden lehetséges helyzetben csak nyerhet, nem lehet tudni hogy a több, mint két évtizednyi periódus végén voltaképpen mekkora költségekkel fog zárulni a fejlesztés. És ez a homály láthatóan kevésbé tűnt zavarónak, mint a nyilvános szereplővé avanzsált beruházó vagy a piaci szerepkörbe átlépett önkormányzat irányába érkező kérdések.
Claudio Magris neve és Duna című regénye fő inspirációként szerepel a szerződés kulturális mellékletében. Oknyomozó kedvű olvasóinknak javasolt utánanézni, hogy mit ír a szerző szeretett Közép-Európájáról, mondjuk a 148. oldal utolsó bekezdésében.
